FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2025.06.25.
Sok évtizede foglalkozom a judeofóbia, az antijudaizmus és az antiszemitizmus forrásaival, különféle formáival, történeti megjelenéseivel, hatástörténetével. Több könyvben, sok tanulmányban, esszében, publicisztikában írtam erről; számtalan hazai és külföldi fórumon, egyetemeken, konferenciákon tartottam előadást a fenti témakörben, s az utóbbi időben – sok hajdani barátom értetlensége és támadása közepette – igyekeztem felhívni a figyelmet napjaink baloldali antiszemitizmusára, annak összetevőire, eszmetörténeti, aktuálpolitikai és szociológiai jellemzőire. Nem arról beszéltem, hogy megszűnt volna az ún. jobboldali antiszemitizmus – szó sincs róla. Arról beszéltem, hogy különféle okokból a nyugati és amerikai világban – az okok messzire vezetnek és külön elemzendőek – mára a baloldali antiszemitizmus vált dominánssá. Az antiszemitizmus formái – értelemszerűen – kötődnek helyi hagyományokhoz, politikai narratívákhoz, történelmi mintázatokhoz, de képesek megújulni, arcot váltani, és eddig kevésbé ismert nyelven és szimbolikával megmutatkozni.
Most New York van soron.
A világ egyik legnagyobb zsidó közösségének otthonában most egy olyan politikus nyerte meg a Demokrata Párt előválasztását – tehát a város következő polgármesterének első számú esélyese lett –, aki Izrael önvédelmét „genocídiumnak” nevezi, az „egyetemes intifáda” jelszavát hirdeti, és nem hajlandó a Hamászt terrorszervezetnek minősíteni. Zohran Mamdani nem valami periférián lévő radikális, hanem a Demokrata Párt hivatalos jelöltje. New York politikai valósága pedig az, hogy a párton belüli győzelem jóformán egyenlő a választás megnyerésével.
Mamdani karrierje az Izrael-ellenességre épült. Az október 7-i tömegmészárlás idején nem az áldozatok mellett szólalt fel, hanem az „ellenállás jogáról” elmélkedett. Nem ítéli el a Hamászt, nem hajlandó zsidóként élő izraeli civileket különválasztani a megszállóként kezelt „rendszertől”. Nyelvezete nem gyűlölködő, hanem „kritikus” és „analitikus” – pontosabban: annak látszik. Valójában az erkölcsi mező újrarendezésén dolgozik, ahol a zsidó közösség kikerül a védelemre méltó emberi közösségek köréből. A morális kizárás technológiája ez: jogi, szociológiai és történeti nyelven előadott diszkrimináció, amely az áldozatot végül morálisan láthatatlanná teszi. És mindezt pontosan ugyanazzal a retorikai apparátussal műveli, ahogyan a Hamász hatalomra került Gázában: egy szociálisan érzékenynek álcázott, „baloldalinak” feltüntetett program ígéreteivel. A társadalmi igazságosság nyelvén beszél, miközben morális kasztrálást végez.
Ez a politikai retorika nem lóg ki a baloldali kánonból, épp ellenkezőleg: tökéletesen illeszkedik a nyugati progresszív mozgalmak mai logikájába. Zsidó üzletek bojkottálása, zsinagógák előtti tüntetések, fenyegetőzések, nyílt gyűlöletbeszéd – mindezek már nem a társadalom szélein történnek, hanem a kampánybeszédek, egyetemi campusok és közösségi média-megnyilvánulások szerves részei. És ami a legaggasztóbb: mindez immár a legitimált politikai térben zajlik, egy nagy párt hivatalos jelöltjének támogatásával.
Ez az új antiszemitizmus tanult és magabiztos. Úgy tesz, mintha nem a zsidók csoportjára, hanem az állítólagos „elnyomottak” nevében támadna. Nem antiszemitának nevezi magát – de minden állítása tökéletesen illeszkedik az antiszemitizmus történeti sémáihoz. Zsidók, akik túl gazdagok. Zsidók, akik túl fehérek. Zsidók, akik „kolonializálnak”. Zsidók, akik „másokat nyomnak el”. A jelszavak újak, az évezredes logika ismerős.
New York most figyelmeztetést küld. Nemcsak a zsidóknak – mindenkinek, aki azt hitte, hogy a felvilágosodás és az emberi jogok öröksége elég erős védőburok ahhoz, hogy az antiszemitizmust kívül tartsa. Ma már nem kívül van – belül van. A politikai centrum közepén. A progresszív erkölcsiség maszkjában, a „felszabadítás” jelszava alatt.
Ha Mamdani lesz New York következő polgármestere, az nem egy ember győzelme lesz, hanem egy mély kulturális és erkölcsi vereség. A baloldali antiszemitizmus eddig is jelen volt – de ezentúl városokat is kormányozni akar. És meg is fogja próbálni.
Mindez éppen akkor történik, amikor a humán- és társadalomtudományok divatos jelszava az „emlékezés”. Elegáns konferenciákon az emlékezet politikájáról, kollektív traumák narratív konstrukcióiról, „emlékezetdiskurzusokról” és emlékezettörténeti fordulatokról beszélünk – miközben a valóságban egy gyorsuló kollektív amnézia és morális eltompulás sodrába kerülünk. Az emlékezés elméletei virágzanak, de maga az emlékezet – a történelmi felelősség és a reflektív erkölcsi tudatosság formájában – rohamosan tűnik el.
Feltartóztathatatlanul hülyülünk.
