2018. augusztus 21., kedd

MÉG EGYSZER AZ MNB 180 PONTJÁRÓL

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: FELCSUTI PÉTER
2018.08.17.


...Ami az anyag színvonalát illeti, nos, az bizonyosan egyenetlen, nehéz is lenne másmilyennek lennie már csak a téma szerteágazó volta okán is. Ezen túlmenően nyilván magán viseli a jelenlegi jegybankelnök kiegyensúlyozottnak és visszafogottnak aligha nevezhető személyiségének jegyeit (nagy ívek, nagy álmok, a mindenre kiterjedő autentikus véleményformálás igénye stb.). A lényeg azonban nem ez. Bihari Péter is egyetért azzal, hogy az anyag által kínált állapotfelmérés helyes: Magyarország a közepes fejlettségű országokra jellemző csapdahelyzetben van, amelyből a kitörés a gazdaságtörténet tanúbizonysága szerint először is nem sok országnak sikerült, másodszor a sikerhez a korábbitól főleg szemléletében radikálisan eltérő gazdaság- és társadalompolitikát tesz szükségessé. Ennek alapvető irányai – ahogy az anyag helyesen megállapítja – az extenzív helyett a termelékenység növelésére építő gazdasági növekedés, a humántőke gondozása és fejlesztése, a K&F ösztönzése és a nagyobb hozzáadott értéket képviselő, illetve élenjáró ágazatok térnyerésének segítése. Lehet (okkal) ironizálnunk azon, hogy a jegybanki anyag miként szorgalmazza egyébként helyesen a kormányzati munka hatékonyságának növelésével foglalkozó fejezetben az adóbevallás elkészítésére fordított idő csökkentését (lásd söralátét), vagy hogy a folyamatos útkarbantartás mennyire tekinthető súlyponti feladatnak, de megint csak azt kell mondanom, nem ez a lényeg. Ahogy azon is lehet vitatkozni, mennyire plauzibilis 12 éven keresztül az átlagos évi 4,4 százalékos GDP-növekedés (sokak szerint nem az), ami az anyag szerint ahhoz kell, hogy elérjük az osztrák fejlettség 86 százalékát (már feltételezve, hogy biztosan tudhatjuk, mennyi lesz ugyanezen idő alatt az osztrák gazdaság növekedése). Tegyük azonban a kezünket a szívünkre: olyan nagy tragédiának tartanánk, ha 12 év alatt az osztrák fejlettségnek mondjuk csak a 75 százalékát érnénk el (az elmúlt 100 évben ez a mutató mindig 50-60 százalék körül mozgott)? Így hát az anyagban vannak a rezsimnek és személy szerint a miniszterelnöknek tett tiszteletkörök (maga a 4,4 százalékos növekedés, a bevándorlás kizárása a munkaerőhiány enyhítésének eszközei közül, a demográfiai probléma ráolvasásszerű kezelése), de ezt sem venném túlságosan rossz néven egy végül is kormányközeli műhelytől.

Amit szerintem sokkal izgalmasabb, hogy az anyag nagyon fontos – mondhatni meghatározó – pontokon sürget váltást az eddigi gazdaság- és társadalompolitikához képest úgy, hogy az egyértelműen az eddigi kurzus bírálatát jelenti. Mindezt úgy teszi, hogy – helyesen – a „legjobb nemzetközi gyakorlatot” jelentő mutatók elérését tekinti elérendő célnak (nem fecseg például arról, hogy a PISA nem számít, vagy hogy a gyerek angol helyett először tanuljon meg franciául vagy olasz nyelven, viszont sürgeti a felsőoktatásra fordított pénzek GDP-arányos növelését).

És ezen a ponton szerintem érdekesebb kérdések, illetve szempontok merülnek fel, mint amiket Bihari Péter felvetett.

Először is általában alkalmas-e, képes-e az illiberális (autoriter) állam az ilyen programok végrehajtására? A legóvatosabb megfogalmazással és a liberális demokrácia melletti legnagyobb elkötelezettséggel is a válasz egyértelműen igen, sőt némi melankóliával még azt is hozzátehetjük, hogy az utolsó száz évben az igazán sikeres felzárkózási stratégiákat többségükben éppenséggel autoriter vagy abba hajló országok hajtották végre (Japán, Tajvan, Dél-Korea, Malajzia, Szingapúr, újabban természetesen Kína, illetve Pinochet Chiléje). Természetesen nincs arról szó, hogy a liberális demokrácia körülményei között ilyesmire ne kerülhetne sor, gondoljunk Írországra vagy Finnországra. Gondolatmenetem szempontjából azonban bőven elegendő annak megengedése, hogy illiberális (autoriter) állam is kezdeményezhet/végrehajthat sikeres felzárkózási programot.

A második kérdés a javasolt intézkedések jellegét érinti: nos, ezekben, ahogy én olvasom, semmi unortodox nincs. Nagyjából a közgazdaságtan fő áramának receptjeit igyekeznek alkalmazni a magyar viszonyok között. Még a kulcsfontosságúnak vagy éppen lakmuszpapírnak tekinthető állam–piac kettősség tárgyalásában sincs semmi, ami szokatlan vagy forradalmi lenne: a javaslatok szerint az állam a saját működésének a korszerűsítésével (államigazgatás), a piaci kudarcok (munkaerőpiac, oktatás, egészségügy) korrekciójával, valamint ösztönzőkkel (adók, támogatások) tudja a kívánt változásokat elősegíteni. Az anyag még addig sem megy el, hogy az iparstratégia területén akár csak utalásszerűen példálózzon a kreatívnak/stratégiainak tekintett ágazatok megnevezésével, amelyek helyzetbe hozása egyébként nyilván erőteljes állami szerepvállalást igényelne.

A harmadik kérdés, hogy vajon az Orbán-rezsim hajlandó-e, illetve képes-e egy ilyen program végrehajtására. Ez természetesen két nagyon különböző kérdés. Amit először is érdemes látnunk és el is ismernünk, hogy a rezsim – a sikerpropagandájától függetlenül – meglehetősen reális képpel rendelkezik az ország valós teljesítményéről és a kockázatokról, amelyekkel szembesülni kénytelen. Az is tény, hogy megvan a politikai hatalma és támogatottsága, hogy ilyen átfogó reformokat hajtson végre, de persze ez meg volt korábban is. Viszont az is igaz, hogy az ellenzék soha nem volt ennyire rossz helyzetben, azaz a rezsimnek soha nem voltak ennyire jók az esélyei a hosszú távú berendezkedésre, mint éppen most. És ami engem illet, hajlandó vagyok megengedni, sőt akár fel is tételezni, hogy Orbán motivációja nem merül ki a hatalom mindenáron történő megtartásában és a „Nyuszi barátai, rokonai és üzlettársai ” típusú meggazdagodásban. Szerintem nyugodtan ki lehet indulni abból, hogy a miniszterelnök a történelemkönyvben nem egy lecsúszó ország „kormányzó fő uraként”, egy újabb modernizációs lehetőség elpuskázójaként, hanem például egy, a kiegyezés utáni fellendüléshez hasonló „aranykor” elindítójaként szeretne szerepelni (lásd legutóbbi tusványosi beszéde). Azt persze nem tudhatjuk, hogy a rövid távú hatalmi szempontok és az ennek az „új aranykornak” az ambicionálása között meglévő feszültség időről időre mit eredményez, de szerintem könnyen elképzelhető, hogy a rezsim – szembesülve a lecsúszás valós veszélyével – a közeljövőben igyekszik érdemi lépéseket tenni az ország széles értelemben vett versenyképességének növelése érdekében. Ám még ha ezt megengedjük is, az még mindig csak a hajlandóságról, a készségről szól, nem a képességről.

És valójában ez az igazi kérdés; az Orbán-rezsim az elmúlt nyolc évben a dolog lényegét tekintve nem egyszerűen és nem csupán lebontotta a liberális demokráciát, de olyan kormányzati stílust alakított ki, amely messzemenően alkalmatlan egy ennyire nagyívű, összetett és sokszereplős program megfelelő minőségben történő levezénylésére. Analógiaként a magyar futball kínálja magát: Orbán elkötelezettsége vitathatatlan, pénz van, koncepció (stadionok, akadémiák) van, az eredmény mégis siralmas. Fontos hangsúlyozni: a magyar futball felzárkóztatása illiberális (autoriter) körülmények között is tökéletesen lehetséges lenne, ahogy a természetesen sokkal átfogóbb versenyképességi program végrehajtása is az lenne. A rezsimet jellemző megannyi diszfunkció – a túlzott centralizáció, a kapkodó, improvizatív és gyakran személyre szabott törvénykezés, a jogbiztonságot romboló egyedi alkuk, az államigazgatás szakmai színvonalának mélyrepülése, a kormányhivatalok pártkatonákkal való feltöltése minden szinten, a szövetségesek helyett ellenségek keresése, a társadalom megosztottságának állandósítása, a gyanakvás a modernizációval és a tudással szemben, a múltba tekintés és természetesen a mindent átható korrupció (a sor tetszés szerint folytatható) – mögött azonban vezetőjének emberi attitűdje, vezetői felfogása áll. Márpedig Kiplinget idézve nyugodtan mondhatjuk, a leopárd nem könnyen változtatja meg a foltjait...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.