2019. december 13., péntek

TGM: NÉHÁNY SZÓ A MAGYAR PARLAMENTRŐL

HVG.GU
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2019.12.13.


A magyar országgyűlés soha nem volt népszerű intézmény.

1990-ben a közvéleményt megdöbbentette a nézeteltérések szokatlan hevessége a korábbi rendszer látszólagos egysége és egyöntetűsége után. Számos alapfogalom, alapeszme úgy merült alá a politikaellenes semmibe, hogy a honpolgárok nagy része még tudomást se szerzett róla. Valamicskét javult ez az állapot később, de 2010 óta újra rosszabbodott.

Ezért kell a nyájas olvasót olyasmikre emlékeztetnem, amiket valószínűleg amúgy is tud, de szüksége lesz rájuk, ha a nagy zajt keltett szabálymódosítások – amelyeket a kormányzó jobboldal erőltetett keresztül – jelentőségét meg szeretné érteni.

Én most nem foglalkozom a módosításoknak avval a részével, amely az üléstermi gorombáskodások és randalírozások megelőzését szolgálja, bár ilyesmit nem szokás törvényben rögzíteni: ehhöz tökéletesen elegendő lett volna az országgyűlési pártok informális megegyezése, amennyiben a jobboldali alkotmányozó („kétharmados”) többségben lenne hajlandóság rá. De nincs.

Nekem nem rokonszenves az ellenzéknek az a módszere, hogy tolvajt és hazugot kiáltva botrányt okoz minden héten. A botrányra kétféle oka van: az egyik az, hogy kisebbségben van, s ennélfogva nézetei nem érvényesülnek – ezen nem lehet segíteni, csak választások révén –, a másik fontosabb: a házszabály (az egyik legfontosabb jogi természetű dokumentumunk, hiszen magára a hatalomgyakorlás természetére vonatkozik) túlságosan szűkkeblű, és indokolhatatlan hátrányokat ró az ellenzékre. Ezeknek a hátrányoknak egy része a házszabályból, a másik a házszabály alkalmazásából származik; de már 1990 óta mukk nélkül fogadtak el a képviselők számos, szellemében antiparlamentáris intézkedést. Ezeket azért is érvényesíthették a mindenkori többségek, mert egyikük se orvosolta a magyar országgyűlés legsúlyosabb hibáját: parlamentünk a világ egyik legkevesebbet ülésező törvényhozása, ezért a viták a szakbizottságokba szorultak, s amikor ezek is látszólagossá (formálissá) váltak, akkor nagyjából vége is lett a dolognak. Maradtak az interpellációk és kérdések, ezekből pedig primitív ordítozás lett, ami csúnya dolog, de az adott körülmények között pszichológiailag nem érthetetlen...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése