Szerző: DORIS WAGNER
2025.06.09.
– Olvastam azt az interjút, amely a Sternben jelent meg Önnel. Úgy nyilatkozott, hogy sokáig naiv volt, és még csak elképzelni sem tudta, hogy megtörténhet ilyesmi az egyházban. Én ugyanezt mondhatom el magamról. Egészen addig, amíg meg nem történt velem, nem tudtam elképzelni, hogy vannak olyan emberek az egyházban, akik képesek ilyesmire. Mindketten sokáig naivak voltunk tehát, csak éppen Ön másképpen találkozott a jelenséggel, mint én, hiszen Ön nem lett erőszak áldozata…
– Fiatal koromban egyszer közeledni próbált hozzám egy pap, akit nagyon nagyra becsültem: szájon akart csókolni! Tettekre nem vetemedett, de szóban kifejezte az óhaját. Egészen megdöbbentett, és egyúttal össze is zavart, ami történt – és az emléke még ma is fel-felötlik bennem. A múlt század ötvenes éveiben került sor az incidensre. Akkoriban a papok egészen sajátos módon tartottak szexuális felvilágosítást a fiataloknak, például a nemi szerv higiéniájával kapcsolatban adtak utasításokat.
Azt hiszem, az egész mögött valami olyasmi húzódik, amiről kevés szót ejtettünk eddig: a hatodik parancs iránti megszállott érdeklődés. Akkoriban a kamaszok önkielégítése jelentette a gyónások legfontosabb tárgyát. Teológiai tanulmányaim idején aztán megfigyeltem, hogy az erkölcsteológiai kézikönyvek túlságosan nagy teret szentelnek a hatodik parancs tárgyalásának. A híres „Noldinnak”, vagyis a jezsuita Hieronymus Noldin többkötetes erkölcsteológiai kézikönyvének, a Summa theologiae moralisnak van egy kötete, amely Isten és az egyház parancsai közül kizárólag a hatodik paranccsal foglalkozik. A teológushallgatók között az a vicc járta, hogy akár pornográf irodalomként is lehetne olvasni. Vagyis az egészben volt valami beteges. Ha ma felteszem magamnak azt a kérdést, hogy mik a bántalmazások gyökerei, akkor, úgy vélem, kétségkívül ezt az egyoldalúságot is figyelembe kell vennem, azt a tényt, hogy hajlamosak voltunk túlságosan részletekbe menően taglalni a hatodik parancsot, mintha a hetedik, az ötödik és a nyolcadik nem is létezne. Az erkölcsteológia hatalmas és káros aránytalanságoktól szenvedett. Miért nem ruháztuk fel – XIII. Leó nyomdokain járva – hasonló súllyal az egyház társadalmi tanítását? Hálás vagyok azért, hogy a katekizmus jóval rövidebben tárgyalja a hatodik parancsot, mint a hetediket, amely a társadalmi igazságosságra vonatkozik. Ám mivel akkoriban elsődlegesen a hatodik parancson volt a hangsúly, az a benyomás adódhatott, hogy az egyházat javarészt ez a kérdéskör foglalkoztatja. Sok fiatal így is érzékelte. Nem volt egészséges, hogy a szexuális cselekmények kerültek előtérbe, nem pedig a belső hozzáállás kérdése. Később, amikor teológiai kérdéseken töprengtem, beláttam, hogy a belső hozzáállás a legfontosabb, tehát az, amit a teológusok habitusnak neveznek, vagyis az erények. Nem az a legelső kérdés, hogy mi történik a hálószobában, hanem az, hogy milyen emberek vagyunk. Üdítő tapasztalat volt, hogy 2015-ben a családról tartott püspöki szinóduson egy német női szakértő, aki részt vett a tanácskozáson, azt mondta: „Kedves püspök urak, kérem, először a nappaliba nézzenek be, ne a hálószobába!”
A bántalmazások kérdésével először tulajdonképpen jó nevű világi iskolákról szóló beszámolók révén találkoztam. Ilyen volt például a felbertali bentlakásos gimnázium, amely úttörő munkát végzett, de ma már nem az eredeti helyén működik. Az iskola alapítója és igazgatója, az orosz származású Alekszej Sztahovics tehetséges pedagógus volt, de pedofil is egyben. A másik jelentés az Odenwaldschuléról szólt, amelynek híres igazgatója, Gerold Becker szintén számos bántalmazást követett el. A Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Zeit hasábjain hosszas vitákat folytattak az iskolák egykori diákjai arról, miért voltak tétlenek a szüleik, miért néztek félre, miért tettek úgy, mintha semmi sem történt volna, miért nem vették észre a jeleket?
Az egyházon belül először 1995. március 25-én szembesültem a bántalmazás témájával: ekkor jelentette meg leleplező írását a Profil című lap az elődömmel, Hans Hermann Groër bíborossal kapcsolatban, akit azzal vádoltak, hogy a hollabrunni kisszemináriumban, ahol tanított, fiatalokat bántalmazott. Akkor már négy éve segédpüspök voltam az egyházmegyében. Groër bíboros, ezt ma is szeretném hangsúlyozni, rendkívül tehetséges ember volt, aki sok jót tett. A kisszemináriumban tanuló diákok arról számoltak be, hogy ő volt a legjobb tanár, modern szemléletet képviselt, az órái izgalmasak voltak, a legújabb szakirodalmat is ismertette, és sokan nem vették észre, hogy a személyiségének van egy másik oldala is. Csakhogy: mégis ki vette észre? Kik voltak az áldozatai? Többnyire gyengébb, elesettebb diákok, mint például Josef Hartmann, aki a nyilvánosság elé tárta a vele történteket: rendkívül szegény családból származott, és úgyszólván kegyelemként élte meg, hogy a kisszemináriumban tanulhat. Benyomásom szerint a bántalmazó magatartáshoz vezető folyamat egyik fontos összetevője, hogy az elkövetőket vonzani kezdik gyengébb, fiatalabb emberek, akiknek segíteni akarnak, de függő helyzetbe is hozzák őket, és ez a kettős viszonyulás aztán bántalmazásba csap át. Nem igazán látom át, hogy lélektanilag miként bontakozik ki az egész. Amikor a Profil cikkét olvastam, először az ötlött fel bennem, hogy a vádak nem lehetnek igazak. Még aznap este megkérdezték tőlem a televízióban, hogy mint segédpüspöknek mi a véleményem a helyzetről. És valóban azt mondtam: „Felfoghatatlan számomra ez a vád, és a náci időszakra emlékeztet, amikor homoszexualitással vádoltak egyes papokat.” Két nappal később viszont már olyan nyilatkozatot adtam ki, amelyben bocsánatot kértem a szavaimért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.