Szerző: Kovács Szilvia
2017.01.25.
...Miért veszélyes a hibáztatás?
A felelősség elhárítása az énkép védelme érdekében meggátolja azt, hogy tanuljunk a saját tapasztalatainkból és fejlődjünk! Ugyanez igaz sok negatív énképpel rendelkező emberre is, akik ellenben szinte mindenért magukat hibáztatják, hisz ez áll összhangban az énképükkel. Az ilyen negatív torzítás szintén megakadályozza a fejlődést, hisz a hibákért önmagukat okolják, a sikereket pedig a véletlennek tudják be az alacsony önértékelésű emberek.
A hibás megtalálása azt jelenti, hogy találunk egy bűnbakot, akit felelőssé tehetünk a kellemetlen, rossz eseményekért, akire negatív érzelmeinket és indulatainkat is rázúdíthatjuk. Talán kevésbé ismert, de a bűnbakképzés egy fontos csoport összetartó erő is egyben. A „közösen utáljuk a főnököt”, a „kiközösítjük a rossz tanulót” érzése közös nevezőt jelenthet egy csoport számára. Az ellenségkép növeli a csoportkohéziót. Ezzel a pszichológiai ténnyel azonban vissza is lehet élni, és ha egy ember, vagy közösség hajlamos a bűnbakképzésre, akkor egy ügyes manipulátor által kreált bűnbak révén erős befolyást gyakorolhat akár az egyén, akár egy egész közösség érzelmeire és döntéseire.
Az igazságos világba vetett hit
Ezidáig talán még nem is meglepőek a hibáztatás hátterében álló tényezők, motivációk. De vajon miért keressük a hibást, a bűnbakot olyankor, amikor mi magunk nem is vagyunk érintettek a helyzetben, legfeljebb szem- és fültanúk, vagy talán még azok is csak a televízió közvetítése révén, mint például egy szerencsétlenség, vagy baleset? „Miért ment oda?”, „miért nem vigyázott magára jobban”, „biztosan ittas volt”, sorolhatnánk azokat a minden alapot és tudást nélkülöző vélekedéseket, amelyekkel gyakran találkozhatunk. Az áldozat hibáztatásán túl bűnbak lehet persze bárki más is, a lényeg az, hogy találjunk felelőst. A hibáztatás ez esetben nem az énképünk, hanem az igazságos világba vetett hitünk védelméről szól. Annak fel-, vagy beismerése, hogy ártatlan, jó emberekkel is történhetnek szörnyű tragédiák, ráadásul olyanak melyek kiszámíthatatlanok és kontrollálhatatlanok, alapjaiban rengetik meg azt a hitet, hogy mi magunk - és szeretteink - biztonságban vagyunk. Ez az érzés legalább olyan szívszorító és feszültségkeltő, mintha énképünket érné támadás, hisz a világképünk is szerves része énünknek. Mindezek ellenére, még akkor is, ha érzelmileg bizonyosan nagy kihívás és kemény próbatétel, de bűnbak keresés helyett olykor „megengedhetjük magunknak” az együttérzést és a segítségnyújtást, vagy az ítélkezésmentes, csendes szomorúságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.