2019. március 16., szombat

TGM: 1989. MÁRCIUS 15.

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2019.03.15.


A múltnak minden elemét – minden egyes elemét – meghamisítják, eltorzítják, megrágalmazzák, bemocskolják és szétposhasztják, ha releváns. Az „események” részvevője, akinek az egykori szerepét és tetteit hol ferde beállításokkal, hol szimpla szamárságokkal, hol rosszhiszemű elhallgatással födik el, viszolyogva és mogorván morog valamit, ha e dicső napokról kérdik.

1989. március 15-én százezres nagygyűlést szerveztek a hatalommal szemben álló ellenzéki szervezetek, amelyen felolvasták 12 pontba gyűjtött követeléseiket. Az ellenzéki demonstráción ötször annyian vettek részt, mint a hatalom által szervezett rendezvényen. (a szerk.)

Minden tisztázó próbálkozást „önigazolásként” legyintenek át a zavaros semmibe, hiába beszél az ember. Föltűnhetett volna már, hogy azok, akik hosszú éveket – és még mi mindent – áldoztak az életükből azért, hogy Magyarország és Kelet-Európa kikeveredjék a „pangás”-ból és az elmocsarasodó, egyben „liberalizálódó” egypártrendszerű, államgazdasági, eszméit és irányát vesztett rendszerből, majnem mind és majdnem mindig hallgatnak. Összeszorított szájjal, büszkén, kissé talán megvetően. Néha egy-egy ember fölhozza régi személyes sérelmeit s a rájuk alapozott világnézetét, de ezen kívül semmi érdekes nem hangzik el.

A rendszerváltás középpontjában álló demokratikus ellenzék és az SZDSZ történetét a gyűlölködő mocskolódás évtizedeinek hordaléka takarja el; az értetlen és ellenségesen elfogult közhelyeket ismételgetik milliószor; gyakorlatilag már mindenki elhitte őket, az akkori szereplők egy része is.

Kis János – aki sztoikusan és hallgatagon tűri, hogy hajdani döntő részét a változásokban letagadják – nagyon világos esszék hosszú sorában foglalta össze a rendszerváltó szabadelvűség alapgondolatait s azt, amit e gondolatok válságának okairól és természetéről eddig föltárt, önvizsgálattal és történeti-társadalomelméleti elemzéssel. Írásai, könyvei nyilvánosak, elérhetők bármely nagyobbacska közkönyvtárban. Nem tudom, ellenfelei olvassák-e őket, mindenesetre nem emlegetik.

1989 története ma – minden „oldalon” – arra korlátozódik, hogy Orbán Viktor akkori (nem jelentős) szereplését ezerszeresére fölfújják, és ki-ki természete és mai vélt önérdeke szerint értelmezi. Erre a fontatlan bárgyúságra, lévén méltóságomon aluli, nem vagyok hajlandó több szót vesztegetni. (Azt is csak megjegyzés nélkül regisztrálom, hogy a rendszerváltás történetének hivatalos meghamisítására külön kormánybiztost nevezett ki a miniszterelnök a tapasztalt dr. Schmidt Mária személyében, vö. evvel).

Nincs ebben semmi különös. 1848-ról (az őszirózsás forradalmat és a tanácsköztársaságot vagy az 1945-i fölszabadulást meg se pendítem) a hatalmas történeti irodalom ellenére is azt a hazugságtömeget forgalmazzák, amelynek a körvonalai az 1880-as évekre alakultak ki. A közvélemény még mindig nem sejti, mi volt a Széchenyi-Kossuth vita lényege, miért és hogyan sikkadt el a jobbágyfölszabadítás, miként lett a forradalomból magyar-román háború Erdélyben (s miért álltak végül a nemzetiségek „Bécs” oldalára), hogy mi volt az orosz cár katonai beavatkozásának az oka, s mik voltak az osztrák és a magyar fél alkotmányjogi indítékai, amelyek a konfliktust kirobbantották, s amelyeket a kiegyezés nem tisztázott, csak eltemetett – s amelyeknek a színvonalas korabeli irodalmát a damnatio memoriæ (a feledés átka) sújtja; még a szakkönyvészet is csak a rájuk vonatkozó, német nyelvű osztrák földolgozásokat (Redlich, von Srbik stb.) tartja számon...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése