MERT VÉGSŐ SORON MI DÖNTÜNK A SAJÁT SORSUNKRÓL, NEM PEDIG VEZETŐINK

KOLOZSVÁRI SZALONNA
Szerző: LÁZÁR GERGŐ
2020.02.20.

Az utóbbi időben igen sűrűn foglalkoztunk mi is azzal, hogy milyen veszélyei vannak annak, ha egy kormány szinte minden kommunikációjában a magyar nemzet nagyszerűségéről beszél, ezzel felélesztve az amúgy sem pislákoló nacionalista lángot. A háborúk, mészárlások és vérontások szinte mindegyikét a túlzott nacionalizmus okozta vagy azáltal, hogy magukat felsőbbrendűnek gondolva emberek csoportjai lemészárolták azokat, akiket idegeneknek bélyegeztek meg, mert úgy vélték, nekik több terület jár a kontinensen, amelyért akár hadba is mennek. A holokausztot, a srebrenicai mészárlást vagy a ruandai népirtást is a faji felsőbbrendűség gondolata okozta, amelynek ugyan megvoltak a jelei korábban is, mégsem volt képes senki gátat szabni ezeknek.

A nacionalizmus kordában tartása a világ minden lakójának érdeke, hiszen ha azzal szemben sikertelenül lépünk fel, bármikor kirobbanhat a harmadik világháború. Az Orbánhoz hasonló, magukat felsőbbrendűnek gondoló egyének emberek millióit sodorhatják veszélybe, amennyiben az ezek megfékezésére szolgáló rendszerek kudarcot vallanak. Az EU rendszerén belül nem fordulhat az elő, ami a 90-es években, amikor a szomszédos volt jugoszláv államok népei háborúba sodródtak. Ugyan az EU már akkor is létezett, azonban messze nem volt olyan jelentős, mint a mai napon, amikor is a kontinens legtöbb országát tagjai között tudhatja.

Igen ám, csak ez a közösség addig működhet – és biztosíthatja Európa békéjét – ameddig a szuverenitás álcája mögé bújó vezetők a szabályokat felrúgva szét nem rombolják. Ez a közösség a kontinens békéjének egyik legfontosabb alappillére. Sokan azonban már elfelejtették a boszniai háború borzalmait, pláne a holokauszt szörnyűségeit. Azok a generációk, melyek még szemtanúi voltak azoknak az atrocitásoknak, lassan elhagyják ezt a világot. Már csak gyermekeik, unokáik történeteiben élnek tovább, egy idő után elérve azt a pontot, amikor egyre többen kérdőjelezik meg a történtek valódiságát. Elég csak a holokauszttagadókra gondolni, akik – ha valaha is találkoztak volna túlélőkkel – minden bizonnyal átgondolták volna mit beszélnek és mit terjesztenek a világban.

A haláltáboroknak már alig vannak ma is élő áldozatai, azonban Srebrenica borzalmait a mai napig sokan el tudnák mesélni, ha a világot ez érdekelné. Az éves megemlékezéseken túl azonban igen keveset foglalkozunk azzal az időszakkal, amikor egy kisváros teljes férfi lakosságát lemészárolták. Sokan megfeledkeznek az áldozatokról, azokról az asszonyokról és gyermekekről, akik túlélték ugyan a tragédiát, de a mai napig nem voltak képesek azt feldolgozni. Hiszen ki lenne képes elfogadni azt, hogy a teljes családját kivégezték csak azért, mert egy másik népcsoport tagjaként élte életét? A boszniai háború és az elkövetett embertelen népirtás a mai napig rányomja a bélyegét az ott élők mindennapjaira. Az ugyanis, ami 1992 és 1995 között történt Boszniában, a mai napig szégyenfoltja Európának...

ITT OLVASHATÓ