Szerző: ROMSICS IGNÁC
2020.06.06.
A békeszerződés aláírása
Magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd diplomata, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter látták el kézjegyükkel az okmányt. Vagyis két olyan személy, aki a szégyenteljes tett után kész volt visszavonulni a politika élvonalából. Az aktusra a palota 52 méter hosszú és 7 méter széles ún. Cotelle-termében került sor, amelynek falait rózsákkal átszőtt fehér kárpit borította. Miután az öt főhatalom és a többi nemzet is aláírta az okmányt, az elnöklő francia miniszterelnök, Alexandre Millerand mondott rövid beszédet. Az egész ceremónia nem tartott tovább negyedóránál. A palota előtti díszőrség fegyverrel tisztelgett a távozó magyaroknak, miközben a teremből kilépő délszláv, román és csehszlovák politikusok melegen gratuláltak egymásnak. Az aláírás előzményei visszanyúlnak 1919 első hónapjaira, amikor a Párizsban ülésező békekonferencia szakbizottságai megállapították az új magyar határokat. A konferencia legfelsőbb szervei ezeket a februári–márciusi előterjesztéseket 1919 május–júniusában kisebb viták után, de érdemi változtatás nélkül hagyták jóvá. Ez alól egyetlen jelentős kivétel volt: az osztrák–magyar határ. Erről csak 1919. július 10–11-én döntöttek. Az új határok a győztes nagyhatalmak méltányosabb elképzelései és a szövetséges, illetve szövetségesként elismert utódállamok túlzó követelései közötti kompromisszumok eredményeként alakultak ki. Ebből adódott, hogy az alapelvként meghirdetett nemzetiségi elvet számos esetben alárendelték a stratégiai, gazdasági és egyéb szempontoknak, s Magyarország új határai így azokon a szakaszokon sem feleltek meg a nemzetiségi választóvonalaknak, ahol ez minden nehézség nélkül lehetséges lett volna. A konferencia döntéseinek értelmében Magyarország területe 329 ezer négyzetkilométerről (Horvátországot nem számítva 282 ezer négyzetkilométerről) 93 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 20,8, illetve 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent...
A magyar és a külföldi visszhang
Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió személyből 3,3 millió, vagyis 30,2 százalék volt magyar. Ez még azok számára is nehézzé, sőt gyakran lehetetlenné tette a döntésbe való belenyugvást, akik egyébként elfogadták a multietnikus Magyarország nemzetiségeinek a jogát saját állam alapítására. Az ország nagyvárosaiban és Budapesten ezért egymást érték a tiltakozó nagygyűlések és felvonulások. Az iskolákban és a hivatalokban június 4-re szünetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg, a zászlókat félárbócra eresztették. Mivel az aláírás pontos időpontját Budapesten nem tudták, már kora délelőtt megkezdődtek a gyászszertartások és a tiltakozások. Pontban 10 óra előtt, mielőtt a könyörgő istentiszteletekre sor került volna, megkondultak a főváros összes harangjai, megálltak a villamosok és öt percre a vonatok is az egész országban. A nemzetgyűlés 11 óra után kezdődő rendkívüli ülésének szónokai hangoztatták, hogy ez a döntés „Isten és az emberek előtt semmis és érvénytelen”, és az elszakított országrészek rövidesen újra egyesülni fognak az anyaországgal. A sajtócikkeket, beleérve a baloldali lapokban közölteket is, hasonló hangütés jellemezte. Ez a béke – írta például a Népszava – „nem béke, és éppen ezért kell összeomlania, amint az elmék kitisztulnak és a szemekről lefoszlik a bosszú véres felhője”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.