MINDEZT CSAK AZÉRT MONDOM...

FACEBOOK
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2022.12.01.

Egyetemistaként Hankiss Elemérrel volt egy irodalomszociológiai órám, ahol a halál irodalmi megjelenítéséről, a halál „átirodalmiasításáról” volt szó: arról, hogy bizonyos korokban és bizonyos szerzőknél milyen képekben, fogalmakban, kifejezésekben, hasonlatokban jelenik meg a halál, a semmi, a vég, a lét befejeződése. Foglalkoztunk az „átköltőiesített halállal”: elmúlás egy végső csókban (Othello), a halál édes álom (Egmont), hattyúként dalolva (Emília), az élet koronája (Szapphó), szelíd Géniusz, aki átsegíti a vándort az idő sírgödrébe, s megnyitja előtte az örök boldogság varázspalotáját (Ármány és szerelem). A halál lehet nász: ó sírom, nászszobám (Antigoné), nászi huzatokkal megágyazva (Desdemona), miközben menyegzői harangok zengenek (Hernani). Szó volt a szeretők közös haláláról (Antigoné, Rómeó és Júlia, Ármány és szerelem, Hernani) és így tovább, s jól emlékszem, amikor Krúdy kocsisairól beszélgettünk, Krúdy vissza-visszatérő alakjairól, akik a legtöbbször mintha Kharón kollégái lettek volna, a kocsmák és örömtanyák közötti „szárazföldi” révészek.
Mindezt csak azért mondom, mert látom, hogy egy kedves Facebook-ismerős idézi Pilhál Györgyöt, a Magyar Nemzet hatalmas és kemény pennabajnokát, aki (talán a lap mai számában?) egyrészt felháborodottan ad hangot annak, hogy én is véleményeztem Pankotai Lili és a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának esetét, noha – teszi hozzá zsörtölődve az ősz tollforgató – úgy írtam az esetről, hogy senki sem kérdezett.
Ez idáig rendben is van, elvégre Pilhál azt szokta meg még 1990 előttről, hogy az ember nem akkor ír, ha véleménye van, ilyen neki nem is szokott lenni, hanem akkor, ha felszólítják, hogy legyen véleménye, s a fizetésével együtt rögtön csatolják a Párt eligazító álláspontját, mintegy útmutatóként és szellemi-ideológiai kalauzként, nehogy a sok-sok Pilhál badarságokat találjon firkálni. Így volt ez egykoron, miért lenne most másképp?
Ámde mit is ír a Párt véleményvisszhangja, aki épp önnön roppant műveltségéről kíván tanúbizonyságot adni a remek lapban? Azt írja, hogy Pankotai Lili Óbudán folytatja a tanulmányait, amiről rögtön asszociál: „Krúdy óbudai kocsisai is csettintettek volna Lili aforizmáin.” A buta, félművelt ember (rosszabb, mint a műveletlen!) magamutogatása: Óbudáról eszébe jut Krúdy (kinek nem?), a trágár beszédről eszébe jut a szólásmondás (úgy beszél, mint kocsis a lovával), s máris Krúdy trágár kocsisainál tartunk, akik „csettintettek volna” Lili hallatán.
A legszebb az egészben, hogy Pilhál gondolatilag és szellemileg merészen svejfolt publintása kivételesen igazat állít: Krúdy kocsisai tényleg csettintettek volna Lili hallatán. Krúdy kocsisai ugyanis nem trágárságukról voltak nevezetesek, hanem egészen másról. Például arról, hogy „a kocsis hű szolga módjára segített a szerelmi rejtegetésben, mintha a hivatásához tartozott volna, hogy szerelmes párokat szállítson Pestről Budára, s vigyázzon rájuk, hogy bajuk ne essék.” Hát ilyen Krúdy kocsisa. Meg olyan, aki „virágzó ágat tép az út szélén”, s folytathatnám hosszasan.
Pilhál nem sokat tud, de tény, szeret írogatni. Bizonyára azt sem tudja, hogy Krúdy mögött mindig baktatott egy fiáker, amit Budapest főpolgármestere fizetett, arra az esetre, ha a szerkesztő úrnak kedve támadna felülni rá. És Pilhálnak fogalma sincs, ki volt Baron Marci (Krúdy egyik állandó kocsisa) és fogalma sincs, ki volt Baumgarten Manó (Krúdy másik állandó kocsisa), akit Krúdy csak Móninak, mások Rézorr kapitánynak neveztek, a remek humorú, költőkért és írókért rajongó, számukra sokszor kölcsönt adó, aztán a kölcsönökről nagyvonalúan elfeledkező kocsis, aki Krúdynak szegezett állandó kérdésére, hogy „hová is megyünk, Gyula úr”, rendre azt a választ kapta, hogy „haza, de kis kitérővel.”
Szegény-szegény Pilhál, szegény-szegény olvasói.

ITT OLVASHATÓ