Szerző: MARTIN JÓZSEF
2024.01.27.
„History is what one age finds worthy of note in another.” (Jacob Burckhardt)
Meglepő és túlzásában is találó javaslattal állt elő a volt cseh külügyminiszter, a tavaly elhunyt Karel Schwarzenberg herceg egy kitűnő – bár nem hibátlan – riportkönyvben. Caroline de Gruyter holland újságíró Nem lesz jobb című kötetében (Európa Könyvkiadó, 2023) sok hozzáértő embert szólaltat meg arról, hogy az egykori Habsburg Monarchia és a mai Európai Unió között lehet-e párhuzamot vonni, s a történelem bonyolult valóságában gyökerező szellemi játék jár-e valamilyen tanulsággal az integráció mai állására nézve.
Habsburg-leszármazottak és kutatók, diplomaták és történészek, s persze köznapi emberek mondják el erről olykor egymással homlokegyenest ellentétes véleményüket az igen mozgékony, sok európai városban megforduló és az Unióról két évtizeden át tudósító felkészült újságírónak. Ebbe a sorba illeszkedett az egyik legelőkelőbb és persze leggazdagabb Habsburg-birodalmi család prágai születésű sarja, Schwarzenberg herceg (1937-2023), aki kesernyésen azt találta mondani de Gruyternek, hogy Hitlernek és Sztálinnak szobrot kellene állítani Brüsszelben és Strasbourgban, hogy „mindenki mindennap emlékezzen rá, mi történhet, ha hagyjuk, hogy az EU darabjaira hulljon, ahogy az a Habsburg Birodalom esetében történt”. Az európai integráció ugyanis a volt cseh külügyminiszter – a rendszerváltó Václav Havel elnök bizalmasa – szerint „békeprojekt”, s most tekintsünk el a közbeszédben mértéktelenül elharapózott „projekt” kifejezés nyelvi „méltatásától”; Schwarzenbergnek tökéletesen igaza van, mi több, az ukrajnai háború egyszeriben világossá tette, hogy nem lehet túlbecsülni az integráció történelmi léptékű béketeremtő hatását.
Jószerivel minden figyelemreméltó, amit a Habsburg-világot és az európai integrációt „von Haus aus” ismerő politikus az interjúban mond, akár egyetértünk vele, akár nem.
Szerinte a két világ között hasonlóság van abban, hogy akik bennük éltek és élnek, úgy vélik, „minden rossz irányba halad”, holott azért „minden elég jól működik”, csak időnként reformokra van szükség – így volt ez a Habsburg Birodalomban és így a mai Európában is;
mindkét alakulatnak képessége volt és van arra, hogy a részeket összefogja, ezért nem estek és nem esnek egymás torkának a tagállamok. A XX. század azt bizonyítja, hogy „az európai országoknak szükségük van egy keretre, valamire, ami összekapcsolja őket”. Ami a jelent illeti, Schwarzenberg inkább reformképtelenséget lát – de igaza van-e ebben? Valóban úgy van-e, hogy nincs „vízióval rendelkező politikus”, annál inkább akadnak olyanok, akik nem képesek másra, minthogy „teát sajtoljanak ki egy olyan tasakból, amelyet már háromszor használtak”. Így van-e, vagy egy idős és sok mindenben csalódott politikus borús hangulatát tükrözi ez a vélemény? Ennél határozottabban lehet ellentmondani annak a nagyon markáns felfogásnak, amely szerint egykor a Monarchiában a magyarok sok mindent megvétóztak: „Két kapitány egy hajón, ez lett a Monarchia veszte. Az EU-ban pedig 27 kapitány van.”
Valóban ez okozta a Monarchia bukását? A kötet számos interjúalanya mond ennek ellent, s velük együtt maga a szerző is. A széthullás okainak magyarázata két fő véleményben összegezhető, de egyiknek sincs köze a magyarok „kapitányszerepéhez”. De Gruyter egyfelől pontosan felmondja azt a leckét, amit a vasfüggönyön innen mi is bemagoltunk egy kis marxista öntettel. A Birodalom igában tartotta a kis népeket, amelyeknek egy szép napon elegük lett, fellázadtak, mert nem akartak idegen zsarnokokat maguk fölött. Ezt a széthullás-értelmezést komoly elemzők cáfolják, kifejtvén, hogy a Birodalomnak valójában az első világháború vetett véget. Többen még azt is állítják – ez persze már a kontrafaktuális történetírás lapjaira tartozik –, hogy ha a Monarchia „lovagias módon” elintézi viszályát Szerbiával – ahogyan eredetileg Ferenc József képzelte –, akkor nem esik szét, rákényszerül néhány reformra, és tovább él.
Amit persze a világon senki sem tud bizonyítani. Maradnak tehát a különböző interpretációk a széthullás okairól, amin igazán nem csodálkozhatunk: e cikk mottójául a híres svájci történész gondolatát választottam Carl E. Schorske könyvéből (Fin-de-Siècle Vienna, Random House, 1981). Jacob Burckhardt (1818-1897) éppen arra mutat rá, hogy egy adott korszakból a másik említésre méltónak talál valamit, és ez adja a történelmet magát. És ugyanannak a kornak különböző lenyomatai léteznek: így például az Egyesült Államokban a két világháború között a sok nemzetiség együttélése határozta meg a Monarchia-képet, az ötvenes évektől viszont Ferenc József időszakának kiemelkedő osztrák szellemi-művészeti-tudományos teljesítményeit – Musiltól, Hofmannsthaltól Klimtig és Freudig – találták „feljegyzésre méltónak”. Ha igazat adunk Burckhardt aforizmájának – és csak ezt tehetjük –, akkor még kevésbé csodálkozhatunk azon a sokszínű, egymástól olykor élesen elütő Monarchia-képen, amely a holland riporter túlnyomórészt értő faggatózásai nyomán elénk tárul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.