UNGVÁRY KRISZTIÁN: NEM VOLT OLYAN KAPUALJ, AHOL NE FEKÜDT VOLNA EGY ELESETT KATONAHULLA – A KITÖRÉS ÉS AZ OSTROM VÉGE BUDAPESTEN

TELEX
Szerző: UNGVÁRY KRISZTIÁN
2025.02.11.

Egy múlttal kapcsolatos esemény szerepeltetése a jelen kor publicisztikai irodalmában soha sem véletlen. Ellenkezőleg, élő bizonyítéka annak az állításnak, amely szerint a múlt csak akkor múlik el igazán, amikor már nem a máról szól. Ennek tükrében a kitörés a szó szoros értelmében velünk élő történelem, hiszen nem nehéz felfedezni azokat az okokat, amelyek egy nyolcvan évvel ezelőtti eseményt a mába helyeznek. Így gondolhatta ezt Cseh Tamás és Bereményi Géza is, amikor 1997-ben az eseményről zeneművet alkottak. A Telex újságíróinak korábbi oldalán 2016-ban, és 2017-ben, a 24.hu oldalán 2019-ben is írtam a kitörésről, amiről nem mellesleg több tanulmányt és önálló kötetet is publikáltam már. Ez az írás arra vállalkozik, hogy naplójegyzetekből és interjúkból rekonstruálja azt a rettenetes eseménysorozatot, amit a kitörés három napja jelentett Budapest lakosságának.

1945. február 11. vasárnapra esett. Az ostrom ötvenkettedik napján a német csapatok már csak a Naphegyen és a Várhegyen, valamint a Margit-körúttól délre eső területen tartották magukat. Magyar katonák ekkor már alig vettek részt a harcokban. Messze túlnyomó többségük tisztjeikkel együtt igyekezett pincében meghúzni magát a házak óvóhelyein. Az ostrom utolsó két hetében ráadásul már egyre több magyar katona vállalkozott arra, hogy harcoljon a szovjetek oldalán. Erre az teremtett jogi lehetőséget, hogy 1945. január 20-tól az Ideiglenes Nemzeti Kormány fegyverszünetet kötött a szövetséges hatalmakkal, és ettől kezdve lehetővé vált egy új honvédség szervezése is.

A szovjet frontpropaganda Vörös János honvédelmi miniszter aláírásával már 1944 decemberétől olyan röplapokat terjesztett a magyar csapatok között, amelyek átállásra buzdították a honvédeket. Antifasiszta harcra elvileg lett volna jelentkező, mivel a magyar katonák messze túlnyomó többsége semmi értelmét nem látta a további harcnak német oldalon – viszont hadifogoly sem akart lenni a Szovjetunióban. A szovjet hadműveleti iratokból kiolvasható tendenciák szerint a saját veszteségeket egy idő után magyar katonák felhasználásával próbálták pótolni.

Jelenlegi ismereteink szerint az ostrom végéig mintegy 2500 magyar katona jelentkezett szolgálatra Budapesten a szovjet csapatok oldalán. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy

az ostrom végére már több magyar katona harcolt a szovjetek mellett, mint a német oldalon.

Mindez azért is fontos kérdés, mert az utóbbi évek emlékezetpolitikai harcaiban épp ez a körülmény az, amit teljes hallgatás övez azok részéről, akik a budapesti csatát a „nyugat védelme” címszóval igyekeznek népszerűsíteni.

Amikor a budapesti ostrom eseményeit eleveníti fel a mikrotörténetírás, akkor valójában emberi sorsok eseményeire emlékeztet végzetes körülmények között. Civilekére és katonákéra egyaránt. Előfordulhattak mind hősies, mind hitvány esetek is. Mindegyikben közös a háborúnak kitett emberi kiszolgáltatottság. A történetek megismerése, a nyomorúság, a szenvedés, a túlélés és a belepusztulás megérinti az utókor emberét, és valamiféle rejtett figyelmeztetés, tanulság maradhat meg az olvasó emlékezetében. Egy biztos: nem a parancsra végrehajtott katonai tettek felmagasztosításáról van szó, netán bármiféle politikailag értelmezett hősiességről, még ha lehettek olyanok, akiket annak idején ez vezérelt. Ők egyben saját maguk áldozatai is...

ITT OLVASHATÓ