Szerző: FABINY TAMÁS
2020.05.31.
Az egyik legrégibb mítoszunk a Bábel tornyáról szóló elbeszélés. A bibliai Genezis könyve szerint a becsvágyó ember akkora várost és tornyot akar építeni, amelynek teteje az égig ér. Tégla az építőkövük és földi szurok a habarcsuk. Az Úr azonban megakadályozza istenkísértő vállalkozásukat, és az addig egységes nyelvű népet szétszéleszti az egész föld színére, nyelvüket pedig összezavarja (1 Móz 11,1-9). A történelem megmutatta, hogy soha nem lehet sikeres az a vállalkozás, amikor az ember isteni magasságba akar törni, önkényesen át akarja alakítani a természetet, élet-halál uraként döntést akar hozni más sorsa fölött, istennek képzeli magát. Nemcsak a távolabbi és közelebbi múltban, hanem a magunk korában is látjuk ezeknek a kísérleteknek a látványos bukását. A modern ember a természet leigázásának téglájából és önzésének habarcsából próbálta építeni a maga Bábel tornyát, amely aztán kezdett ráomolni.
A koronavírus megjelenése rávilágított arra, hogy a korlátlan optimizmusunk nem lehet reális. Nem tartozom azon teológusok közé, akik az újabb kori katasztrófákat vagy éppen a koronavírus-járványt Isten közvetlen büntetőakciójaként értelmezik, sőt, kifejezetten riasztanak a magukat Isten bennfenteseinek tekintők dörgedelmei, amelyek szerint Isten mint egy dühös rendező húzódik meg a világunk színpada mögött. Tomáš Halík óv így mindenkit ettől a teológiailag rövidzárlatos szemlélettől. A prágai Károly Egyetem vallásfilozófusa szerint katasztrófák idején felébrednek a rosszindulatú, bosszúszomjas Isten alvó ügynökei; félelmet keltenek az emberekben, s azon vannak, hogy vallási tőkét kovácsoljanak a kialakult helyzetből. Halík hozzáteszi: ez a szemléletmód évszázadok óta az ateizmus malmára hajtja a vizet. A Biblia szókészleténél maradva azt lehet mondani, hogy a vallásos gőg téglájából és a fanatizmus habarcsából is lehet Bábel-tornyocskákat építeni.
A Bábel-tornyok és tornyocskák összedőlése bizonyosnak látszik. Számomra az a kérdés, hogy miként találok rá arra az Istenre, aki nem olyan, mint az alvó ügynökeit megfelelő időben aktivizáló terroristavezér, hanem olyan valaki, aki a szeretet nyelvén beszél. Ez az Isten számomra az első pünkösd történetében mutatkozik meg, amely az Apostolok cselekedetei című újszövetségi könyv elején olvasható. Az egész ottani folyamat nem a kivagyi ember felfelé törekvése, hanem egy ellenkező irányú mozgás: s Szentlélek tüzét kifejező lángnyelvek leszállnak az apostolokra, akik különféle nyelveken kezdenek beszélni (Csel 2,1-4). És ezen a ponton történik meg az anti-Bábel: a prédikáló Pétert és a többi apostolt a Jeruzsálemben összesereglő zarándokok mindegyike a maga anyanyelvén hallja beszélni. Pünkösd tehát a kölcsönös megértés és egység ünnepe. A Szentlélek Isten az egymástól nagyon különböző embereket összekapcsolja. Ott és akkor a Római Birodalom legkülönbözőbb részeiről voltak együtt: pártusok, médek és elámiták, egyiptomiak, líbiaiak és hasonlók. Ennek a sokféle kultúrájú közösségnek az alapvető különbözőségei simultak el abban a kegyelmi pillanatban. Az addig általában lenézett galileai tanítványok igehirdetése szíven találta őket, megtérésüknek aztán jó cselekedetek lettek a következményei.
Így jött létre az egyház, hiszen pünkösdöt az egyház születésnapjának is tartják.
Ebben az elbeszélésben mintha egy film trailerét látnánk: milyenné is szeretné Isten a maga egyházát formálni? Aki immár nem „dühös rendező”, hanem olyan invenciózus alkotó, aki képes a színészeiből a legtöbbet kihozva katartikus drámát színre vinni.
Milyen egyházképet mutat ez a bizonyos trailer? Olyat, amely úgy tudja hirdetni az igét, hogy közben törődik a legelesettebbekkel: a szegényekkel és általában a társadalom margójára szorítottakkal: rabszolgákkal, jövevényekkel, özvegyekkel és árvákkal. Ennek érdekében diakónusokat is szolgálatba állítanak. Olyan közösség képe rajzolódik ki, amelyben a tagok egymást tudják támogatni, az erősebb a gyengét, mind hitbeli, mind anyagi értelemben. Olyan emberek tartoznak ebbe az egyházba, akik annyira hisznek az általuk képviselt ügyben, hogy azért életüket is képesek áldozni.
Lelkészként folyamatosan arra buzdítom híveimet, hogy ne elégedjenek meg annak a bizonyos trailernek a megnézésével, hanem vállaljanak szerepet az előadásban, és éljék is meg mindazt, amit a rendező megálmodott. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egyházaknak minden korban fel kell mutatniuk a pünkösdi valóságot. Mindenekelőtt a Szentlélek ajándékát kell kérni. Az egyház így nem földhözragadt, hanem "éghezragadt" emberek közössége lehet. Ehelyett, valljuk be, sokszor inkább Kosztolányi keserű sorai érvényesek ránk: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben” (Boldog, szomorú dal). Annak az egyháznak a látlelete ez, amely a solus Christus, egyedül Krisztus helyett csak evilági szempontok alapján igyekszik tájékozódni, a sola gratia elfelejtésével pedig nem a kegyelemtől, hanem a kegytől akar függeni. Jézus perében már leszerepelt az a főpapi garnitúra, amelyik Pilátus előtt így tagadta meg Jézust: ”Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19,16)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.