ELKÁRTYÁZOTT TOLERANCIA

NÉPSZAVA
Szerző: MARKÓ BÉLA
2021.07.31.

Csinált szó, rossz szó az emlékezetpolitika. Nem szeretem, mert azt sugallja, hogy sokféleképpen lehet emlékezni, lehet egészen vagy csak félig kimondani az igazságot, sőt, el is lehet hallgatni politikai megfontolásból a múltat. De hiába sóhajtozunk, hogy jó lenne végre a történettudósokra bízni kollektív emlékezetünket, úgy tűnik, mifelénk ez nem következik be egyhamar. Hiszen Európának ezen a részén sokszor a tények sem tények, és még a számoknak is van nemzetiségük, nem mindig találnak a magyar, román, szerb, szlovák vagy ukrán adatok élőkről és holtakról. Nem beszélve egy-egy hajdani konfliktus magyarázatáról. Tetszik, nem tetszik, be kell látnunk, hogy például Romániában a Ceaușescu-diktatúra bukása után az erdélyi magyar politika fontos része volt az emlékezés, vagyis annak a történelemnek a visszaszerzése, amelytől azelőtt gyakorlatilag megfosztottak minket. Ezt kellett volna mielőbb korrigálni. Meghamisított történelmet kaptak persze a románok is abban a rezsimben. Mint ahogy Magyarországon is fontos felelősségük volt az 1989 utáni kormányoknak a közelebbi vagy távolabbi múlt feltárásában. Tette ezt ki-ki a maga módján, jótékonyan vagy kártékonyan, de a régi mondást parafrazálva, emlékezni muszáj volt, és muszáj még ma is. 

Erdélyben immár több mint három évtizede ismét lehet emlékezni, de felejteni is, ha éppen arra van szükség. Tanulságos számba venni a különbségeket a magyarországi és az erdélyi magyar emlékezetpolitika között. Mert hát nyilvánvalóan más üzeneteket erősített fel 1989 után az erdélyi közélet, mint a magyarországi. Az ünnepi beszédek Erdélyben sohasem csak az ünneplőkhöz, hanem a románokhoz is szóltak, és ilyenkor szokott kiderülni, hogy a múltidézésnek akkor van értelme, ha a jövőről is sikerül valamit mondani. Legjelentősebb nemzeti ünnepünk, március 15-e kezdetben ugyan erős ellenkezést váltott ki a románokból, de mégis alkalmas volt egyfajta demokrácia- vagy tolerancia-üzenet megfogalmazására. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét nehéz lett volna tagadnia bárkinek is. Mint ahogy a másik, szintén a szabadságharchoz kötődő évforduló, ezúttal gyásznap vagy emléknap, október 6-a is alkalmat adott arra, hogy az aradi tizenhárom vértanúra emlékezve elmondhassuk, nem voltak mind magyarok, de életüket adták a szabadságért, amelynek nincsen, nem lehet nemzetisége. Tolerancia-üzenet volt ez is, beleértve az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott hosszú, de végül is eredményes küzdelmet. Ugyanakkor máig nem vált ennyire bensőséges ünneppé nálunk augusztus 20-a, holott Szent István Intelmei szintén értelmezhetők a másokkal szembeni türelem első fontos dokumentumaként, és nyilvánvalóan az ő uralkodása idején dőlt el az is, hogy fel kell zárkózni Európához. Viszont erdélyiként mégis nehezebb az évezredes országalapítás eufóriáját átélni, miközben az évszázados országvesztés is folyton eszünkbe jut. Igen, többértelműek néha a saját magyar ünnepeink is, de ezek valószínűleg csak múló különbségek ahhoz képest, hogy micsoda távolság választja el a magyar és román ünnepeket egymástól, ha a hivatalos román nemzeti ünnep éppen december 1-je, az 1918-as Gyulafehérvári Román Népgyűlés évfordulója, ahol a résztvevők deklarálták úgymond Erdély és Románia egyesülését. Valóban nem történészi, hanem politikusi feladat közelíteni egymáshoz ünnepeinket is, hétköznapjainkat is. Csak az a kérdés, hogy van-e ma erre őszinte szándék egyik vagy másik oldalról...

ITT OLVASHATÓ