Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2021.09.11.
De ennek semmi értelme, a jelenlegi magyarországi rezsimnek a hagyománnyal szembeni értetlensége – amelyet durva kisajátítási és történelemhamisítási projektekkel kombinál (hiszen tudjuk, a Magyar Nemzeti Múzeumnak „tudományosan cáfolt legendákat is be kell mutatnia, ha a nemzeti identitást ezek építik”, mondta az intézmény új főigazgatója, volt kormánypárti képviselő és földbirtokos) – közismert, szóra sem érdemes; maga az esemény zavaros szimbolikájú és szellemileg jelentéktelen.
Az ún. ellenzéki erőknek – amelyeknek nincs rossz ízlésük, hanem egyáltalán nincs ízlésük – minderről, mint rendszerint, semmi nem jutott az eszükbe.
Ferenc pápa nagy formátumú, érdekes ember, aki ebben az egyszerre pokolian veszedelmes és kínzóan unalmas korszakban próbálja a legrégebbi és még mindig nagy tekintélyű intézményt, a római katolikus egyházat életben tartani és megreformálni, s mint minden nagy reformer, evangéliumi gyökereihez visszatéríteni, miközben a két évezredes eleven múlt nehezedik rá. Olyan múlt, amelyet egyre kevesebben értenek és még kevesebben szeretnek, de amely nélkül Ferenc pápa pozíciója abszurd lenne.
De mit jelenthet a kívülállóknak – akiknek, mint sokunknak, protestáns a tradíciójuk (a protestánsoktól idegen az eucharisztia ünnepe), ám a legtöbb emberé ma már a tömegkommunikáció, a popkultúra és az internet tradíciója, ami erősebb minden másnál – a pápalátogatás? Mit nyújthat nekünk, akik nem tartjuk már számon az Enchiridion symbolorum, definitionum et declarationum de rebus fidei et morum (összegyűjtötte Heinrich Joseph Dominicus Denzinger, 1854, javított és bővített kiadások azóta is évenként megjelennek) tételeit, sőt, nem is keressük ki őket „a Denzingerben” (CD-Rom is van róla latinul, görögül és németül az összes dogmával, 2012-ben latin-angol kétnyelvű verzió is megjelent…), ha nem emlékszünk rájuk pontosan; szóval mit nyújthat „a Denzinger” tartalmai által meghatározott egyház?
Mert segítségre valamennyiünknek szükségünk lenne.
Ferenc atyánkfia a Krisztus Jézusban arról nevezetes, hogy – mint a szegények apostola – a világ szenvedőivel (a megalázottakkal és megszomorítottakkal) érez együtt, és mindenkit arra hív föl, hogy adakozzék és tevékenyen dolgozzék a nyomor és a testi-lelki szenvedés enyhítésén, az államokat pedig arra, hogy ezt ne akadályozzák, felebarátaink gyötrésével pedig hagyjanak föl. Azt az igazságtalanságot is ellenzi, amely miatt a hatalomból kevéssé részesülő kisebbségek vállára többletsúly nehezedik.
Ez nagyon szükséges és vigasztaló útmutatás, de mintha némi feszültségben állna más keresztyén tanítók intuícióival.
Azt írja Tolsztoj a Gyónásban (1884), hogy a nép egyszerű hitéhez vonzódott, s amikor megismerkedett vele, ezt találta: „…Az Isten olyannak teremtette az embert, hogy minden ember elveszítheti vagy megmentheti a lelkét. Az embernek az a föladata az életben, hogy megmentse a lelkét, ahhoz, hogy megmentsük a lelkünket, Istennek tetszően kell élnünk, ahhoz pedig, hogy istenesen éljünk, le kell mondanunk az élet minden öröméről, dolgoznunk kell, békével tűrnünk mindent, és irgalmasnak kell lennünk.” (Makai Imre fordítása.)
Ez nem az, amit „social gospel”-nek neveztek valaha, a vallás – és különösen a keresztyén vallás – nem a társadalomra vonatkozik, hatalmat se uralkodás, se lázadás formájában nem gyakorolhat, alternatívája a teljes földi életre vonatkozik. Nem az élet örömeire...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.