2024. január 21., vasárnap

LENGYEL LÁSZLÓ: TATÁR SEREGÉVEL KÖZELEG A SÖTÉT - KRASZNAHORKAI LÁSZLÓNAK AJÁNLOM A HETVENEDIKRE.

NÉPSZAVA / KENTAURBESZÉD
Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ
2024.01.21.


„A mennyország szomorú” – írja Krasznahorkai a Háború és háborúban. Megvan rá Istennek és angyalainak minden okuk. Rossz volt nézni, ahogy a járvány halál-táncolt az emberrel. Még rosszabb, ahogy a háborúk Sátánja vég nélkül tangózik velünk. Krasznahorkai jósolja, hogy jön még a legrosszabb is – jobb, ha nem tudjuk, mi az.

A legrosszabb talán az, amikor a descartes-i „gondolkodom, tehát vagyok” helyébe a „félek, tehát vagyok” lép. Amikor a kiszámíthatatlan és bizonytalan világban általánossá válik a félelem nemcsak a másiktól, de még saját magunktól is; a bizalmatlanság és a gyanakvás mindenkivel, még magunkkal szemben is. Mert nem úgy viselkedünk és gondolkodunk, mint tegnap, és nem tudjuk, hogyan fogunk gondolkodni és viselkedni holnap. Még kevésbé lehetünk biztosak embertársaink magatartásában. „Korunk tragikomikus” – írta Kierkegaard –, „tragikus, mert a pusztulás felé megy, komikus, mert még mindig megvan.” A magyar kor különösen tragikomikus, mert már nem befelé megy, hanem benne van a pusztulásban és még mindig megvan.

Nincs okunk a csodálkozásra. Hiszen egy olyan nemzettel van dolgunk, amelyik forradalmaskodott, szabadságharcolt, amelyiknek kivégezték, bebörtönözték, emigrációba küldték legjobbjait, hogy azután atyjának fogadja és áldja a kivégző, bebörtönöző királyt. Olyan nemzettel, amelyik a román hadak után fehér lovon belovagló, akasztató, bebörtönöző kormányzót éltette huszonöt éven át. Egy olyan társadalommal, amely a szovjet tankkal érkező, akasztató, bebörtönöző párt első titkárt harminckét éven át tűrte és támogatta, a amely egyszerre hirdeti magáról, hogy ellenállt, mindig gyűlölte a kommunistákat, csak éppen a kommunista párt első titkárát ma is a legnagyobb magyarként emlegeti. Csoda-e, hogy elfogad egy olyan vezért, egy olyan rendszert, amely a történelmi magyar keresztény külön útra térést hirdeti, amely zsákutcának mondja a 89-es nyugati, idegen és istentelen rendszerváltást, s kommunista, liberális sorosistáknak a rendszerváltókat? Kiben bíznál? Ebben a népben? Kinek hinnél? Ennek a népnek? Gondolnád, hogy ítélőképessége birtokában van? Feltételeznéd, hogy felismeri saját érdekeit? Jobb, ha nem kérdezel semmit.

Hogyan is kérdezhetnél rá, hogy miféle társadalom az, amely minden döntési helyzetben a történelemmel szemben, rosszul döntött, mindig olyan politikai erő mellett állt ki, amelyik a rossz oldalt képviselte. Ne válaszold, hogy nem volt alternatíva, azt se, hogy a másik oldal se volt jó: a rossz döntés, az rossz döntés. Ez a társadalom hagyta felszámolni a közösségeit, leépíteni az intézményeit, hagyta magát élő és nyitott, sokarcú társadalomból élő-holt és zárt, arctalan tömeggé tenni. Ellenállás nélkül elfogadta, hogy aláveti magát a központosított állam és a személyes önkényuralom hatalmának. Nemcsak elfogadta – megszerette. Védelmezőjét, mentsvárát látja benne. Nem volt szolidáris senkivel, se szegényeivel, se a háborúk áldozataival, se öregeivel, se betegeivel, és sértett, hogy nem szolidáris vele senki. Sérti szövetségeseit, gyűjti ellenségeit. Elárulta a barátait, korábbi önmagát, haragszik, hogy nincsenek barátai, s nem tekintenek fel rá. Példa volt és lett ellenpélda. Nem teremtett saját közösségeket, nem kezdett hozzá ellen-intézmények, civil ellenállások kiépítéséhez, s csodálkozik, miért van egyedül. Belenyugodott a belenyugvásba...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.