2020. március 23., hétfő

TRIANON SZÁZÉVES ÁRNYÉKA – ROMSICS IGNÁC: A BRITEK ÉS AZ AMERIKAIAK 1944-IG AZZAL SZÁMOLTAK, HOGY A MAGYAR HATÁROKAT KORRIGÁLJÁK

168 ÓRA
Szerző: BUJÁK ATTILA
2020.03.22.


A trianoni békeszerződés – ha úgy tetszik, diktátum – közelgő századik évfordulója már érezteti zord hatásait. Nemrég váltotta fel a Vértanúk terén Nagy Imre szobrát a keresztény kurzus jellegzetes politikai terméke, a Nemzeti vértanúk emlékműve. Ez csak afféle „előrengés”. Számtalan csörtét vívnak még politikusok, különböző rendű és rangú publicisták a csúcspontig, 2020. június 4-ig, mai terminológia szerint a Nemzeti összetartozás napjáig. Vitaindítónak persze megfelelne Romsics Ignác 2001-ben írott, ötödik kiadásban megjelenő alapműve (A trianoni békeszerződés, Helikon), a rendelkezésre álló források szerinti legalaposabb összefoglaló. De nincsenek illúzióink, nem hisszük, hogy a zajos összecsapás száz év után megspórolható. Miért nem képes a magyar társadalom a százéves sokkot feldolgozni? Erről beszélgettünk Romsics Ignáccal.

A Trianon okairól szóló okfejtések a történteket természetesnek és sorsszerűnek tekintik. Mégis érdekesek a modernkori párhuzamok. Senki sem tartaná normálisnak, ha az albán nyelvet használó Koszovó a „hagyományos” Albániával kívánna egyesülni. Azt sem szorgalmazzák túl sokan, hogy a román nyelvet beszélő (de gagauz tatár, ukrán nyelvet is használó) moldovaiak Romániával egyesüljenek. Változott valami, ami érdektelenné teszi a területi vetélkedéseket?

Önnel ellentétben úgy látom, az elmúlt éveket kettős tendencia jellemezte. Egyfelől előrehaladt az európai integráció, ugyanakkor – főleg Európa keleti felén, de nem csak ott – megmaradt a nacionalizmusok centrifugális, végső kihatásában szeparatív ereje. A Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia, végül Nagy-Szerbia felbomlása mögött egyaránt ez húzódott meg. A többnemzetiségű államok szétestek, csak a homogénebb nemzetállamok, mint például Ausztria, Lengyelország és persze Magyarország vagy Románia bizonyultak stabilan összetartónak. A moldáviai és a koszovói helyzetet ugyancsak másként ítélem meg. A romániai és a moldáviai románok körében valóban visszaszorult az egyesülés 1990–92-ben még sokak által támogatott eszméje. A 2017–18-as felmérések szerint Romániában csak a polgárok 27, Moldovában pedig 22 százaléka támogatja az uniót. Ám ennek hátterében nemcsak belső okok húzódnak meg, hanem a Dnyeszter mellett állomásozó szovjet katonaság jelenléte, Moszkva gazdasági szankciói és a nyugati világ ugyancsak határozottan kifejezésre juttatott ellenkezése is. A kisinyovi parlament 2013-ban ennek ellenére ismét a románt nyilvánította államnyelvvé, és százmillió eurós felzárkózási hitelt fogadott el Romániától. Románia akkori államelnöke, Traian Băsescu 2014-ben kijelentette, hogy Romániát és Moldáviát ugyanaz a nép lakja, amelyeknek mielőbb egyesülniük kell. 2018-ban ugyanilyen értelemben nyilatkozott Ludovic Orban jelenlegi kormányfő, valamint több román és moldáviai vezető is. Úgyhogy – népiesen szólva – ez a meccs nincs lejátszva. Ahogy az albániai és az azon kívüli albánok jövője sem. Keveseknek tűnt fel, de 2018. január 1-jén Albánia és Koszovó között megszűnt a határellenőrzés, maga a határ is. A macedóniai albánok a 2001-es ohridi egyezmény és a 2005-ös új alkotmány értelmében kiterjedt autonóm jogokkal rendelkeznek. A koszovói–macedón határ mentén ennek ellenére előfordulnak fegyveres incidensek, és a nagyalbán eszme vonzereje sem csökkent. Ha a nemzetközi körülmények lehetővé teszik, Nagy-Albánia meg fog születni.

Az 1918-as átrendezések hevessége ennek ellenére példa nélküli. Ön négy okot sorol fel Trianon előzményeként. Az ország soknemzetiségű mivoltát és ezzel összefüggésben a politikai elit szűkkeblű, a föderalizmushoz alkalmazkodni képtelen politikáját. A szomszédos államok, elsősorban Románia és Szerbia irredenta politikáját. A nyugati országok stratégiai céljainak háború alatti változását. A vereség utáni általános hazai káoszt.

Valóban úgy gondolom, hogy nem egy nemzetközi méretű – szabadkőműves és/vagy zsidó – összeesküvés áldozatai lettünk. A katasztrófa nem varrható kizárólagosan az akkori magyar jobb- vagy baloldal nyakába sem, noha mindkettőnek megvolt a felelőssége. Minden amellett szól, hogy a történelmi Magyarország felbomlása az említett négy tényező találkozásának eredménye. Alapvetőnek az ország soknemzetiségű jellegét és a nemzetiségi elitek kívülről támogatott szeparatizmusát tartom, amit a háborús vereség példátlanul felerősített. Törökországgal, amely nálunk jóval nagyobb területeket (a mai Szíria, Irak, Irán egy része, Jordánia és Szaúd-Arábia Vörös-tenger-melléki partvidéke) vesztett, ugyanez végzett, miként Szovjet-Oroszország nyugati peremterületeinek önállósulása (Finnország és a balti államok kialakulása, Lengyelország újjászületése és Besszarábia – a mai Moldávia – egyesülése Romániával) is ezzel magyarázható. Hogy miért nem vesztett ugyanilyen hatalmas területeket az ugyancsak vesztes Németország és Bulgária? Mert nemzeti szempontból jóval egységesebbek voltak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése