Szerző: WEISS JÁNOS
2020.04.17.
Nádas politikai gondolkodásának kiinduló pontja az 1992-ben megjelent Párbeszéd című kötet, amely 1989-ben készült beszélgetéseket tartalmaz. A könyvben Richard Swartz és Nádas beszélgetnek egymással. „Ha […] annak a változásnak, amely Európa keleti felén most elindult, van valamilyen esélye, akkor szükségszerűen el fogunk jutni egy olyan pontra, ahol éppen e kétféle tartásnak, életfelfogásnak és élettechnikának kell egymással szembesülnie. Akár élesen konfrontálódnia.” (Párbeszéd, 122.) Ez Swartz szólama, ő a konfrontálódásban, a kibeszélésben hisz, Nádas viszont azt szeretné, ha a keleti tartás hozzá tudna igazodni a nyugatihoz. 1992-ben Vajda Mihály még ezt írta: „[Vannak tényezők, amelyek] jelentősen hátráltathatják, de hitem szerint megakadályozni nem tudják valamifajta […] jóléti társadalom kialakulását. – Szabadságra ítéltettünk? Remélem.” (A történelem vége?, Századvég Kiadó, 1992, 103.)
„Tulajdonképpen beszélnem sem szabad róla,
mert abból különböző bajok származhatnak.”
Erről beszélni kell. De miről is? A diktatúrákban töltött évekről. Vagy pontosabban arról, hogy milyen egy diktatúrában élni. Hannah Arendt már a hatvanas évek közepén tartott egy híres előadást arról, hogy mit jelent a személyes felelősség egy diktatúrában, és egyáltalán lehet-e ilyen felelősségről beszélni. (Mit jelent a személyes felelősség egy diktatúrában? 2000, 2019/5. 3-35.) És talán elsősorban erre várnánk választ a politikai-irodalmi publicisztikában is. Nádas azonban ehelyett inkább történeti-történetfilozófiai megközelítést választ. De kezdjük inkább így: az előttünk fekvő kötet Nádas Péter harmincnyolc esszéjét tartalmazza (és ez csak válogatás). Bazsányi Sándor az esszéket a következő csoportokba sorolta: (1) az értekező prózával szoros kapcsolatot mutató szövegek, (2) irodalmi és művészeti tárgyú írások, (3) „bölcseleti igényű, fogalmi szövegépítmények”, (4) politikai és közéleti kérdésekkel foglalkozó tanulmányok. (Nádas Péter, Jelenkor Kiadó, 2019, 313–314.) Most a kötet kapcsán az utolsó csoportot szeretném közelebbről szemügyre venni. Először is azt kell kimondanunk, hogy Nádas ilyen tárgyú esszéírása – ugyanúgy, mint Esterházyé – igazából a rendszerváltás után kezdődik. 2003‑ban írja Esterházy: „politizáláson nemcsak [...] a napi botrányok körüli többnyire pártpolitikai topicskolást értjük, hanem a polisz dolgaival való foglalatoskodást [...].” (Az olvasó országa, 7.)
Amikor a körülöttünk lévő társadalmi berendezkedés már nem tűnt végleges adottságnak, akkor merült föl a kérdés, hogyan szeretnénk megszervezni és berendezni a közösségi életünket. Létrejött egy ilyen érdeklődés és az ehhez kötődő diskurzus, amelyet azonban hamarosan a keserűség hangulata lengett be. Tamás Gáspár Miklós szavaival: „Sokadszor fordul elő a históriában: a reménykedő vakság és a segítségül hívott pártos szenvedély évei után a kijózanodás jön, amelyet levertség, unott kiábrándultság, keserű cinizmus követ, régi dal, régi dal.” (A helyzet, Irodalom Kft., 2002, 11.) Nádas esszéi ezt a folyamatot követik nyomon: keserűség, reménykedő vakság és még egy kicsit tovább. Mennyi remény, mennyi megcsalatott remény. Nádas 2012-ben írja: „Sok mindenben tévedtem az elmúlt huszonöt évben.” (472.) És sokan tévedtünk, a tévedéseink pedig két szinten futottak: egyrészt a várakozásokat és a reményeket tekintve, másrészt az események, a történelmi trendek fogalmi megragadását illetően. Nádas politikai-publicisztikai esszéinek, ha nem is az alapkérdése, de a vonatkoztatási pontja az, hogy hogyan volt lehetséges a diktatúra visszatérése...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.