Szerző: Rezeda
2022.03.25.
De ez is mindegy teljesen. Hanem a továbbiak. Mert és ugyanis azt is megtudtuk, és ingó állagú tudatunkkal felfogtuk, hogy tőlünk, mint Nagy Ferencen kívül álló entitásoktól mintegy hozzájárulást és jóváhagyó biccentést kér a valahai csótány a köznapjait teljesen kitöltő, és cselekvéseiben sövényt, jelzőkarókat adó abszolútumhoz, miszerint és plánesőt: „Hadd nyaljam már azt a segget, ami nekem tetszik”. Ekképp Nagy Ferenc sóhaját meghalljuk, és engedélyt adunk a neki tetsző segg nyalásához, mert kik vagyunk mi, hogy ez irányú késztetéseinek gátat szabjunk. Ellenben reánk borul a felismerés, mint akárha egy egész bödön velőspacal, hogy ezek szerint seggnyalás nélkül Nagy Ferencnek élni nem lehet.
Nagy Ferencnek a fentiekből következően a seggnyalás olyan, mint a levegővétel, s ha ő ugyan arra gondol, hogy – mint ahogyan eddig így is volt – kifogásunk az, miszerint ő Orbán Viktor valagát lefetyeli odaadó buzgalommal, ezúttal az is kiderült, hogy másét is nyalogatná szívesen, de választása most épp a felcsúti születésű ülepre esett. Egésség, elvtárs, mondhatnánk neki vállveregetve, mert elismerjük Nagy Ferenc, mint széthulló organizmus szabad akaratát, választásának szárnyalását, viszont ezen a ponton az én feladása ötlik belénk. Bár a kollektív tudatban az én, úgy is mint személyiség megszületését Enhéduanna akkád hercegnő munkásságához kötik Krisztus urunk megszületése előtt kétezerkétszáz évvel.
Ő volt az a költő, akinek verseiben felragyogott az én, mint a bávatag tömegből kiemelkedő csoda. És ím, látjuk ám, hogy mindezek után négyezer évvel van nekünk egy Nagy Ferencünk, aki épp az ellenkező utat járja be – előre megy, nem hátra, ugye –, és személyiségét föladva vezérlő iránytűjét egy seggbe feledkezésben éli ás látja meg, ilyképp és ezen a ponton Nagy Ferencből semmi nem marad. Az élet értelmének annyi minden elképzelhető volna, hogy valakinek éppen ez, hogy találjon kegyesen befogadó farpofákat, az a dombunkról nézvést elkeserítő, ahogyan alátekintünk a homokos, füves, vizes síkra, ami ilyképp Nagy Ferenc maga. Látszik talán bennünk a megértés igyekezete, ahogyan Nagy Ferencet mint általánost igyekszünk szemlélni feloldva mintegy ezzel az egyesben megbúvó tragédiát.
Mert Nagy Ferenc szabad seggnyalás utáni vágya nem egyedülálló a sorsosai közt. Belehelyezhetjük őt mint látványos tömegbe a békemenetelők közé, ahol is mind-mind olyan organizmusokat találunk, akiknek a nagy, közös vágya csak annyi, hogy szabadon nyalhassák a közösen kiválasztott valagat, s ilyképp, mint kiderül, a valag, legalábbis az az egy, bizonyos közösségképző erő, a zászló maga az egy a táborban. És előttünk is áll a Fidesz-lélek önmaga teljes pompájában, így ezen a ponton csodálkozó merengésünk már nem abból fakad, hogy miért ilyenek – mert köszönhetően Nagy Ferencnek tudjuk –, hanem, hogy ez miért jó nekik, és továbbá leginkább, miért ilyen fenemód büszkék erre az egészre. Ez nehezen értelmezhető.
A megértés és belátás után viszont dilemma mibennünk csak egy marad immár, ami az, ha elfogy mintegy ez a fenék, mint totem vagy keresztényi oltár, akkor Nagy Ferenc, és mint láthattuk, a hozzá hasonlatos közösség talál-e majd másikat magának, amelyet imádhat, s amelytől – ezt se feledjük – jólétet remél. Mert dilemmánk feloldása végül is ebben rejlik, és Nagy Ferenc olthatatlan nyalakodási vágya is itt oldható fel ontológiailag, miszerint a seggnyalás szabadsága abban nyilvánul meg, hogy az adott ülep neki üríti-e a pénzt. A lé határozza meg a tudatot ugyanis – kiforgatva a marxista tételt nekünk tetszőn –, azaz, olyan egyszerű ez: minden mindegy, csak nekem legyen jó. Nincsenek elvek, de morál meg leginkább nem, kiskezitcsókolom.
.jpg)
