Szerző: SZEGŐFI ÁKOS
2019.04.06.
A christchurch-i, a pittsburgh-i vagy éppen a tatárszentgyörgyi gyilkosok tetteit jobboldali részről hallgatás fogadja. Olyan vallási felekezethez vagy kisebbséghez tartozó embereket öltek halomra, akiket ideológiai indíttatásból amúgy sem kedvelnek. A merénylet után néhány nappal személytelen, a (nagybetűs) Erőszakot elítélő részvétnyilvánításokat tesznek közzé, miközben lázas működésbe kezd az immunrendszer, hogy olyan magyarázatot kreáljon, amiben a jobboldalnak nem jut semmi felelősség. Kedvelt módszer az összeesküvés-elméletek, a „gyanús körülmények” hangsúlyozása. Az ezt hangoztatók szerint a támadás nem is azon ártatlanok ellen irányult, akiktől kegyetlen és értelmetlen módon elrabolták az életüket, hanem a jobboldal ellen folytatott titkosszolgálati-idegenhatalmi akcióról beszélnek. E módszer alkalmazásához hőpajzs-vastagságú arcbőr szükségeltetik. Ennek hiányában gyakran fordulnak egy másik, jóval divatosabb módszerhez: az elkövető(k) feltételezett elmebajára való hivatkozáshoz. A tetteseket „magányos farkasnak”, vagy „beteg embernek” bélyegzik, azt sugallva, hogy egyedi, ritka, és kiszűrhetetlen problémáról van szó, aminek semmi köze az agresszív, kirekesztő ideológiához. Hiszen kukacos almák mindenhol akadnak.
A társadalomtudományok kezdetben általában abból indultak ki, hogy nemzetiszocializmus és a fehér felsőbbrendűség tanait maguknak valló emberek betegek. Narcisztikus személyiségtorzulásuk van, ami visszavezethető valamilyen freudi értelemben vett megoldatlan gyermekkori komplexusra. Ez a megközelítés fenntarthatatlannak bizonyult: a társadalomban nem élnek akkora számban személyiségzavarban szenvedő egyének, hogy magyarázni tudjuk velük a nácizmushoz mérhető tömegmozgalmakat. A későbbi csoportlélektani kutatások a szociális normákra, a felelősség lebegtetésére koncentráltak, valamint igyekezték meghatározni azokat a környezeti alapállásokat, amik elősegíthetik a radikalizálódást. Következtetéseiket körülbelül így lehetne összefoglalni: „ami nem öl meg, az radikalizál”.
Szegénység, alacsony iskolázottság, gyermekkori abúzus, társadalmi sikertelenség; néhány azon tényezők közül, amelyek fogékonnyá tesznek a radikális propagandára. Vaszilij Grosszman haditudósító a 40-es években írta le nézetet: „egész nemzetek keresik sikertelenségeik kulcsát a világzsidóság összeesküvésében.” A klasszikus megközelítés még mindig divatos. Még mindig íródnak cikkek – nem csak jobboldali portálokon – arról, hogy milyen gyerekkori traumában osztozik a norvég tömeggyilkos Breivik és a christchurchi lövöldöző Brenton Tarrant. A környezeti faktorokra való mutogatás a „minden náci elmebeteg” teóriát a „minden neonáci sikertelen és ostoba” – urbánus körökben hozzáteszik még azt is, hogy: „vidéki” – teóriára cserélte. Ennek finomabb változata arról szól, hogy a szélsőjobbos fiatalokat félrevezették, ami ironikusan rímel arra, ahogyan az összeesküvés-hívők a társadalmat szemlélik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.