Nyilván nem olyan céllal tesszük ezt, hogy megoldjuk az oktatás problémáit, azok rendszerszintűek, de mindenképpen jó, ha legalább vitatkozunk ezeken, és egy jobb iskolában tanító matematikatanár is látja, mit gondolnak azok, akik nem értenek a matematikához, hogyan látszik kívülről a tantárgyunk. A tanterveket matematikusok dolgozzák ki, nem elég azt jól megtenni, el is kell mondani, az miért jó (és ez csak az ideális eset, mert az is lehet, hogy nem jó).
Először is, bár Balázs néhány megállapítással nem értek egyet, abban nagyon is osztozom, hogy a magyar oktatás (ezen belül a matematika tanítása) súlyos válságban van. A nemzetközi mérések eredményei, a tanulók egyre gyengülő alapképességei, az egyre erőteljesebb szakadék a versenyistállók és a többi iskola között, valamint a tanárok elöregedése és elvándorlása mind ezt mutatják. Sok helyen nem szaktanárok tanítanak matematikát, vagy nyugdíjasok, esteleg olyanok, akik kétségbeesetten próbálnak lépést tartani a tananyaggal és a gyerekekkel, egyre több kudarcélménnyel.
Ami az elméleti felvetést illeti, a matematika tanítása soha nem a képletek bemagolásáról kellene szólnia, hanem a gondolkodás fejlesztéséről. Azt mondani, hogy nincs szükség másodfokú egyenletre vagy határértékre, szerintem félreértés. Nem önmagukért tanítjuk ezeket, hanem azért, mert általuk tudunk gondolkodási sémákat, logikát, absztrakciós képességet fejleszthetünk. Ezek a gondolkodásformák igenis kellenek ahhoz, hogy valaki megértse, hogyan működik a világ, akár egy közgazdasági modell, akár egy csillagászati számítás, akár egy logikai érvelés szintjén.
De nem mindegy, hogyan tanítjuk, és ebben tényleg hatalmas a lemaradásunk. Sok matekóra még mindig ott tart, hogy a tanár a táblánál számol, a gyerekek a füzetben lemásolják, majd házi feladatként kapnak még három ugyanolyan példát. A valósághoz való kapcsolódás (pénzügyi ismeretek, programozás, játékos gondolkodási feladatok, modern technológia bevonása) még mindig csak elszórva létezik. A mobiltelefont kitiltjuk, ahelyett, hogy tanítanánk a hasznos használatát. A gamifikáció, a szemléltetés, az élménypedagógia (amely nem játék, hanem motiváció) minimális mértékben van jelen. A fővárosi elit gimnáziukban jobban, pedig máshol még nagyobb szükség lenne a tanulók motiválására.
Egy ekönyvet írtam matematikai és logikai játékokról írt matekleckéimből, egy könyvet a sakkvariánsokról, egy 24-es játékkal az alapműveleteket, a NIM és változataival a kettes számrendszert játszva lehetne tanulni, és rengeteg hasonló példa van, amivel motiválhatnánk a gyerekeket. Sokak válasza erre, hogy nincs idő, sok a tananyag, pedig ha végigverjük az anyagot, annak kevesebb haszna van, mint hasonlóknak lenne.
Egyetértek Balázs társadalmi hátteret érintő megállapításaival is. A szociális egyenlőtlenségek iskolai reprodukciója különösen súlyosan érvényesül a matematikatanításban, mert ez a tantárgy egymásra épülő tudáselemekből áll. Ha az alapok hiányoznak (pl. negyedikben nem érti a törteket), akkor ötödikben már nem fog boldogulni az arányossággal, hetedikben a százalékszámítással, nyolcadikban az egyenletekkel, és így tovább. Később már szinte lehetetlen a lemaradást behozni.
Viszont nem baj, hogy nehéz dolgokat tanítunk. A baj az, hogy rosszkor, rosszul, túl sokat és túl gyorsan tanítunk, miközben egyre kevesebb a személyre szabott figyelem. Ez persze harmincpluszos osztályokban nem a tanár hibája. Egy jó tanár ugyan a legnehezebb anyagot is képes élvezetesen átadni, viszont ma már egyre kevesebb a jó tanár. A túlterheltség, az alacsony megbecsültség, a kiégés, az adminisztráció, a nagy létszámú osztályok, a tanári autonómia hiánya mind hozzájárulnak ahhoz, hogy sokan elhagyják a pályát, vagy meg sem próbálnak belépni. Az utánpótlás pedig kritikusan kevés, nemcsak matekból.
De mit lehetne tenni? Tudom, hogy most 0-hoz konvergál a valószínűsége, hogy ezeket meghallgatják, egyelőre igény sincs rá legfelsőbb szinten, de hátha 2026 áprilisa után lesz esély.
A tanári autonómia visszaállítása, a tananyag csökkentése, és a tanítási szabadság növelése kulcskérdés. Nem mindent fentről kellene eldönteni. Az iskolák államosításának fő érve az volt, hogy minden iskola azonos színvonalat nyújtson. Bár mindegyiket sikerült lerontani, de még mindig vannak óriási különbségek, be kell vallani, hogy ez nem vált be.
A digitális eszközöket be kellene építeni a tanításba, de nem csak géphasználatként, hanem valódi tartalommal. Szükség lenne alternatív, gyakorlati matematikai tartalmakra is (pl. pénzügyi ismeretek, algoritmikus gondolkodás, programozás).
A tanítás célját is újra kell definiálni: nem csak a tananyag leadása, hanem a kíváncsiság felkeltése, a gondolkodás formálása lenne a feladat. Jó példák, jó tananyagok, jó módszerek vannak, csak támogatás, iskolai és tanári szabadság, és idő kellene a terjesztésükhöz.
Végül, az, hogy valaki nem lett programozó vagy csillagász, nem a másodfokú egyenlet hibája. A baj nem az, hogy a gyerek nem érti, mi az a másodfokú egyenlet, hanem az, hogy senki nem mutatta meg neki, miért érdemes megérteni.
