FACEBOOKSzerző: BIRKÁS GYÖRGY2025.10.14.
A zéróösszegű játékokban amit az egyik fél nyer, azt a másiktól nyeri el, így az ellenfél szükségképpen veszít. A sorozat a nem zéróösszegű játékokról szól, főleg az volt eddig a téma, hogyan nyerhet mindkét fél, hogyan ismerjük fel és kerüljük el a csapdahelyzeteket. De vannak negatív összegű játékok is, a mai lecke ennek különösen destruktív alkategóriájáról szól, az univerzálisan negatív összegű játékról, ahol minden lehetséges stratégia veszteséget hoz, minden játékos rosszabbul jár, mint a játék előtt. De mégis, miért játszana valaki ilyen játékot?
Sajnos ez nem elméleti kuriózum, a történelem tele van ilyen játékokkal. Szinte minden háború ide sorolható, függetlenül attól, mit érhet el bármelyik ország az erőszakkal. A katonák és civilek életének elvesztése, az infrastruktúra elpusztítása, és a fegyverekre pazarolt pénz költsége mindig nagyobb, mint a győzelem bármilyen haszna.
Az első világháború talán a legismertebb univerzálisan negatív összegű játék. Minden nagyhatalom belépett, mert félt, hogy ha nem teszi, lemarad vagy megtámadják. A végére Oroszország összeomlott, forradalmon ment át, Németország totális vereséget szenvedett, a versailles-i béke megalázó volt, a brit és francia birodalom megsínylette, gazdaságilag véreztek el, az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt létezni, tízmilliók haltak meg. Senki nem nyert. Mindenki rosszabbul járt, mint 1914-ben. Mégis négy évig folyt a háború.
Többféle oka is lehet egy ilyen "játék" indításának. Van, amikor a játékos elsődleges célja nem a saját nyeresége, hanem a másik károsítása. "Mindegy, ha nekem ne jó, csak sírjanak a libsik." Ez nem racionális, de az evolúciós pszichológia szerint adaptív lehet. Ha a rivális gyengítése a hosszú távú túlélést szolgálja, akkor a rövid távú veszteség is megérheti.
A kormány hajlandó óriási közpénzeket elégtetni olyan projektekben, amelyek gazdaságilag értelmetlenek (Sámándob, vadászkiállítás). Vagy elutasítja a norvég alap pénzeit csak azért, hogy megakadályozzák, hogy az ellenzék vagy független szereplők hozzáférjenek ezeknek a töredékéhez. Mindenki veszít, az adófizetők, a kormány, de legalább a másik oldal sem kap semmit.
Motiváció lehet a védekezés kényszere. Sokszor azért lép be valaki egy negatív összegű játékba, mert a másik fél már belépett, és a nem-részvétel még nagyobb veszteséget jelentene. Ez a fegyverkezési verseny logikája.
A kölcsönösen biztosított megsemmisülés a hidegháborús doktrína klasszikus példája, amely szerint ha két oldal nagyszabású nukleáris fegyverhasználatba kezd, az mindkét oldal teljes megsemmisüléséhez vezet. Ez a Nash-egyensúly egy formája, ahol egyikük sem érdekelt a konfliktus megindításában, de egyik sem tudja leszerelni sem a fegyvereket.
Egy másik példa: A független média és civil szervezetek kénytelenek egyre több energiát fordítani védekezésre (jogi eljárások, fact-checking, támadások elhárítása) ahelyett, hogy konstruktív munkát végeznének. A kormány is egyre több erőforrást költ propagandára és ellenség-konstruálásra. Mindenki rosszabbul jár, de aki kilép, azt azonnal elsöprik.
Van olyan szereplő is, aki belemegy a negatív összegű játékba, mert valamilyen elv, érték vagy identitás fontosabb számára, mint az anyagi haszon vagy a túlélés. Ez a mártír logikája, aki tudatosan vállalja a veszteséget, mert azt reméli, hogy az ő áldozata hosszú távon változást hoz, vagy legalább erkölcsi győzelmet jelent. Gandhi éhségsztrájkjai, a vietnami buddhista szerzetesek önégetése, vagy azok a tanárok, újságírók, művészek a nerben, akik nyilvánosan kiállnak, tudva, hogy ezzel elveszítik az állásukat, megélhetésüket, esetleg személyes biztonságukat. Racionálisan nézve vesztes stratégia, de erkölcsi értelemben megőrzik az integritásukat, és példát mutatnak.
Pürrhosz épeirosz királya 279 Kr.e. legyőzte a rómaiakat Asculum csatájában, de olyan súlyos vesztességei voltak, hogy állítólag ezt mondta: "Még egy ilyen győzelem és végképp elveszünk." Innen ered a pirruszi győzelem kifejezés, amely olyan súlyos veszteségekkel jár, hogy valójában vereségnek tekinthető. A játékos belép a játékba, mert azt hiszi, még mindig nyerhet, vagy mert annyira elkötelezett a győzelem mellett, hogy nem hajlandó belátni a veszteségek súlyát.
A politikai játékokban gyakori stratégia a szándékos káosz keltése. Ha a játékosok nem tudják pontosan, hogy mi a kifizetési mátrix, nehezebb koordinálni, nehezebb koalíciókat építeni, könnyebb megzavarni az ellenfelet. Ezért vannak az éjszakai törvénymódosítások, a Karácsony és Újév között benyújtott törvények, a titkosítások. A dezinformációs kampányokban a játékosok nem tudják megbecsülni a kockázatokat.
Van-e kiút? Az univerzálisan negatív összegű játékokból való kilépés extrém nehéz, de nem lehetetlen. Egy nagy válság (gazdasági összeomlás, háború, természeti katasztrófa) hirtelen megváltoztathatja a kifizetési mátrixot úgy, hogy a kilépés lesz a racionális stratégia. Ha sikerül létrehozni egy olyan intézményt vagy szerveződést, amely koordinálja a kilépést (például egy széles társadalmi összefogás, amely garanciát ad arra, hogy nem marad egyedül, aki kilép), akkor megtörténhet az áttörés. Néha kell néhány ember, aki bevállalja a veszteséget, hogy példát mutasson. Ez önmagában nem elég, de katalizátor lehet. Minél átláthatóbb, világosabb a játék, annál könnyebb koordinálni. Ezért kulcsfontosságú a független média, a civil szféra, az oktatás: ők azok, akik csökkentik a zajt, világossá teszik a kifizetési mátrixot.
Az univerzálisan negatív összegű játékok azért ördögiek, mert bennük minden stratégia vesztes, mégis a játékosok racionálisan döntenek, amikor részt vesznek. A ner egy ilyen játék: aki benne van, tudja, hogy hosszú távon mindenki rosszabbul jár, de egyénileg senki nem tud kilépni anélkül, hogy ne szenvedjen azonnali veszteséget. A kiút nem egyéni, hanem kollektív. És ehhez sok minden kell, koordináció, bizalom, egy külső sokk, vagy néhány elvhű játékos, aki hajlandó elsőnek kilépni, tudva, hogy rövid távon ő fizeti meg az árát.
• Lázárra ráomlottak a MÁV bajai, de ha rász... 
