KIVÁNDORLÓS

KOLOZSVÁRI SZALONNA / VENDÉG
Szerző: GOITEIN VERA
2019.06.22.

Ők sem úgy vágtak neki, hogy akkor gyerünk, hazaszeretetből csináljunk három gyereket, és felemelkedik a nemzet. Kettőt csináltak, mert szerettek volna családot, mert mindig is így tervezték az életüket. Holtomiglan-holtodiglan, kis ház, kis kocsi, kis manók, egy fiú, egy lány, két év korkülönbség… mint a mesében. Ennek már tíz éve.

Ők sem úgy vágtak neki, hogy felkészültek a legrosszabbra, mert van, amire fel lehet készülni, és van, amire az ember nem számít, amíg meg nem történik. Megtörtént. Először a kis kocsit adták el, aztán a kis házat is, a kisvárosban már nem volt munka, nincs mese, kisiskolással és óvodással a nagyvárosba kellett költözni. Nem is akármelyikbe, Budapestre. Albérletbe. A mérnök úr és a tanárnő fizetéséből pont ki is jött az albérlet, a számlák, az ennivaló, és ha szerencséjük volt, a gyerekek nem havonta, csak pár havonta nőtték ki a ruhát, cipőt. Maguknak már jó ideje amúgy sem vettek semmit, legalább a gyerekeken ne látsszon a lassú lecsúszás, gondolták eleinte, de egy idő után már nem is szégyelltek bemenni a turkálóba. Aztán a mérnök úr munkahelye itt is megszűnt, hiába nagyváros, nem talált újat, csak olyan megalázó kezdő fizetéssel, amit nem gondolhattak komolyan. De, komolyan gondolták.

Ők sem úgy vágtak neki, hogy a holtomiglan-holtodiglan csak addig tart, amíg a jókedv. De a legalján, a pohár fenekén már a jókedv sem az igazi. A munkanélküliség megöli az önbecsülést, és az ital sem adja vissza, de legalább addig sem gondolkodik az ember, amíg nem józan, pedig mennyire sajnálta annak idején a saját anyját a részeges papa mellett, és hányszor megfogadta, hogy ő aztán soha. De ők sem váltak el, csak csendben kerülték egymást.

Ők sem úgy vágtak neki, hogy egymástól sok száz kilométerre tervezték a jövőt, de amikor a jelen már kibírhatatlan volt, és elszakadtak a szálak, amik még egymáshoz kötötték őket, a külföldi munka csodának tűnt. Ott megbecsülik a mérnököket. Anyagilag is. Némi nyelvtudás van már, a többi majd ráragad. Hamuba sült pogácsa helyett okostelefont vitt, és a gyerekeket naponta felhívta, félévente hazajött néhány napra. Letette a poharat. Embernek érezte magát megint.

Ők sem úgy vágtak neki, hogy milyen jó lesz, ha az unokáik nem fognak már tudni magyarul, de amikor az iskolát átvette az egyház, a tanárnő úgy döntött, mégiscsak igaza van a férjének, menni kell neki is a gyerekekkel, itt nem az a megoldás, hogy majd sok év múlva a férfi jön vissza. Pedig jártak ők templomba, vitte a gyerekeket, jó messzire, mert a közeliben a pap csak a politikát és az álszentséget képviselte, nem ezt akarták ők hallani minden vasárnap. Odakint is van templom, meg iskola is, csak ott a templom nem kötelező az iskolában, az iskola viszont kötelező nagykorúságig, a gyerekek gyorsan tanulnak, ő meg majd… elmegy egy nyelvtanfolyamra, és talán talál valami munkát addig is.

Ők sem úgy vágtak neki, hogy majd egyszer nekivágnak, mármint a világnak, mint a vándorbotos sün a mesében, és negyven körül a nulláról, lassan újra feltápászkodnak valahol máshol, ahol nem porladnak el az élő emberek csontjai a napi rettegés- és gyűlöletáradatban, ahol aki dolgozik, az fizetést is kap, ahol egy idő után nem lábad könnybe a szemük a meghatottságtól a hó végén is tele hűtő és a gyerekek szekrényében a leárazott, de mégiscsak új ruhák láttán, elvégre ez lenne a természetes…

Júliusban indul a családvédelmi akcióterv. Csak gondoltam, szólok…

ITT OLVASHATÓ