2019. július 15., hétfő

AFRIKÁRÓL FEKETÉN-FEHÉREN

NÉPSZAVA ONLINE / SZÉP SZÓ
Szerző: BÁRTFAI GERGELY
2019.07.14.


Negyedszázaddal a ruandai népirtás után szomorú leírni: a magát civilizáltnak nevező világ semmit sem tanult az afrikai tragédiából.

Ruanda olyan, mint „a kőkorszak beteg változata”, állapította meg Keith Richburg amerikai újságíró. A The Washington Post egykori tudósítója röviddel az 1994-es népirtás után sikerkönyvet (Out Of America, 1997) írt Afrikának a Szaharától délre eső területeiről (e cikkben végig ebben az értelemben használjuk Afrika fogalmát, kizárva belőle az északi, arab partvidéket). A riporter nagy várakozásokkal érkezett a földrészre, ahol egykor ősei éltek, de úgy kiábrándult, hogy az igazság nevében sutba vágta a politikai korrektséget – már két évtizeddel Donald Trump előtt. Richburg reménytelen helynek ábrázolja Afrikát, és a kontinens lakóiról sincs jó véleménye. Kész szerencse, hogy felmenőit a kulturált Újvilágba menekítették, még ha zsúfolt rabszolgahajókon is. A szerző maga hangsúlyozza bőrszínét könyvének alcímében: A Black Man Confronts Africa (Egy fekete szembesül Afrikával). 

Sikerének záloga, hogy a fehér közönség rasszista-gyanús sztereotípiáit erősíti meg. A „lusta, buta, erőszakos néger” fantomképe mélyen él az európai lélek legsötétebb zugában. Akárcsak a vele szemben érzett felsőbbségtudat. Nincs ebben semmi új, már Arisztotelész arra jutott, hogy a görögök joga uralkodni a barbár népeken. Hegel úgy látta, Afrikát a piramisok építése után elhagyta a világszellem. Christoph Meiners göttingeni professzor 1790-ben tudományos szándékkal megállapította a „fajok” hierarchiáját, és ennek aljára – közvetlenül az állat fölé – helyezte a feketét, aki nézete szerint „ostobasága folytán szolgaságra született”. E világkép irodalmi terméke Robinson Crusoe és Péntek. A közhelyszerű előítélet él és virul, manapság is eredményesen használják olcsó populisták. 

Csakhogy létezik egy másik klisé is, a jóságos, nemes lelkű afrikai bennszülötté, akit nem rontott meg a civilizáció, aki harmóniában él önmagával és a természettel. Ez Rousseau és Albert Schweitzer víziója. Ezt a romantikus alakot irigyelni lehet, például kiapadhatatlan életöröme, felszabadult szexualitása, muzikalitása, testi adottságai miatt. Mélyen belénk ivódott ez a kép is, bizonyíték rá a dán Karen Blixen világsikere, az Out of Africa (magyarul: Volt egy farmom Afrikában, Sydney Pollack filmváltozatban: Távol Afrikától). Az ellentétes közhelyekben közös, hogy Afrikát az európai kultúra ellenpólusaként határozzák meg, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a koncepcióba nem illő tényeket. Márpedig klisék csapdájában nehéz árnyalt véleményt alkotni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.