Szerző: SZELESTEY LAJOS
2019.12.12.
A vezércikk szerint az új magyar színházi törvény nem egyszerűen politikai dráma, hanem demokratikus és művészi válság. De Orbán Viktor már tavaly megmondta, hogy olyasmit akar, amit a marxisták hegemóniának hívnak, hiszen azt fejtegette, hogy „a politikai rendszert kulturális korszakba kell beágyazni”. Nem sokkal ezután a kormány megszüntette a gendertudományok finanszírozását, ami arra ment ki, hogy minimalizálják a liberális eszmék befolyását és helyette az illiberális demokráciára keresztelt alternatív világnézetet propagálják, amit a politikus mostanában előszeretettel nevez „keresztény szabadságnak”. 2010 óta Orbán és szövetségesei agresszívan terjesztik ki csápjaikat a civil élet sok-sok területére. Egy most meghozott jogszabály az októberi választás után korlátozni igyekszik az önkormányzatok jogkörét. Az Országgyűlésben szűkítik az ellenzék lehetőségét, hogy szövetségekre léphessen. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a színházak is kötőféket kapnak az „új korszak” jegyében. A lényeget Alföldi Róbert úgy ragadta meg, hogy a kultúra és az alkotómunka területén ezentúl bárki köteles volna lojálisan szolgálni a rezsimet. Aki ma szembekerül a miniszterelnök „szellemi rendjével”, legyen az jogász, művész vagy tudós, az egyre inkább azt kockáztatja, hogy kitaszítottá válik. A törvény nem sok jót ígér a magyar művészetek számára. Kundera a Lét elviselhetetlen könnyűsége c. művében írt a totalitárius giccsről, amely akkor lesz uralkodó irányzat, ha egyetlen párt hatalmi monopóliumot szerez. Talán már ennek a jele volt, hogy az Operaházban a hivatalos sajtókampány hatására levették a színről a Billy Elliot-ot. Orbán új színházi törvénye nem csupán elvben rossz, hanem rossz művészetet produkál a gyakorlatban is.
„Ellenzék, lelépni!” Ezzel a címmel figyelmeztet a külföldieknek szóló német közszolgálati rádió arra, hogy Orbán kapcsán nem szabad semmiféle illúziót táplálni. Ezekben a napokban a magyar parlament egy sor antidemokratikus törvényt fogad el. Az ellenzéki pártokat gyakorlatilag megfosztják jogaiktól. A miniszterelnök számára nemigen van fontosabb, de talán nincs is olyasmi, ami előbbre való volna számára, mint hogy ő legyen a vitathatatlan vezér. Ezért is veszi annyira a szívére a választási vereséget. Beavatottak szerint 17 éve hatalmas sebet ütött a lelkén és személyes válságba sodorta, hogy kikapott. Állítólag megesküdött, hogy ha még egyszer hatalomra kerül, többé nem veszik ki a kezéből a kormányrudat. De hát jött az októberi váratlan és érzékeny kudarc. Budapest és több nagyváros elvesztése nagyon fontos üzenetet tartalmazott, mert minden próbálkozás ellenére sem sikerült hidegre tenni az ellenzéket. Ez annál fájdalmasabb volt Orbán számára, mert előzőleg még szánalmasnak nevezte az ellentábort. Most azonban visszavág, hogy bebiztosítsa a NER-t. Vonatkozik ez a parlamenti játékszabályokra, a kultúrára és az önkormányzatokra. A legdrasztikusabb az, hogy gyakorlatilag el lehet hallgattatni az ellenzéki képviselőket az Országgyűlésben. Miközben a T. Ház már eddig is a Fidesz szavazógépeként működött, az ellenzék csupán pántlika volt a kormánypárt kalapján. Kövér László, a szélsőjobbos összeesküvés elméletek hirdetőjeként nemigen szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy megbüntesse a másik oldal politikusait, illetve az újságírókat. Orbán az utóbbi hónapokban viszonylag visszafogta magát, főként azért, mert meg akarta szerezni jelöltjének a bővítési biztos posztját. Annak révén ugyanis növelheti játékterét a Nyugat-Balkánon és nagyobb támogatást nyújthat az ottani tekintélyelvű vezéreknek. Amióta Várhelyi Olivér vette az akadályt, a kormányfő megint teljes fokozatra kapcsolt. Soros a civilek, az ellenzék, a dekadens-liberális Nyugat ellen. Szóval és jogszabályokkal egyaránt. Zajlik tovább az ország demokráciaellenes átépítése. A miniszterelnök a látszatdemokrácia határait mind inkább az autoriter, diktátori rendszer felé tolja el. Hogy milyen kevéssé becsüli az EU-t és annak alapértékeit, az kiderül abból, hogy pont aznap fokozták le még tovább Budapesten a Parlamentet, amikor Brüsszelben a magyar jogállam megsértéséről tárgyaltak.
A kommentár mesteri fogásnak (német eredetiben: művészi húzásnak) nevezi, hogy jobboldali-populista Orbán Viktor „egységes kormányzati irányítás alá akarja helyezni a kulturális ágazatot”. A politikus lassan 10 éve tartja keményen kézben az országot. A sajtót javarészt már megszelídítette, elvette az iskolák, egyetemek autonómiáját, nagy károkat okozott az igazságszolgáltatás függetlenségének. A gazdaság egy részét oligarcháknak játszotta át. A kulturpolitikában idáig átláthatatlan viszonyok uralkodnak: ha egy-egy művész nem volt elég elővigyázatos, hatalmas nyomás alá került. Csak morzsák jutottak nekik, a nagy pénzek a klientúrához mentek, amely giccset produkál szakmányban, illetve nacionalista, álkeresztény konjunktúra művészetet állít elő. Az új jogszabály még szorosabbra veszi a hüvelykszorítót. Veheti a kalapján a kulturális sokszínűség maradéka. Az orbáni rendszer a mindent akarja, de közben belefutott egy pofonba az önkormányzati választáson. Ezért most el kívánja érni, hogy az illetékes miniszter beleszólhasson a színházigazgatók kinevezésébe. Az EPP a miniszterelnök értésére adta, hogy elkerülheti a piros kártyát, ha jobb belátásra tér. Ám ahogy kormányoz, abból az derül ki, hogy nála a javulás elképzelhetetlen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.