2020. július 20., hétfő

POLSZKA

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2020.07.20.


Tegnap – mint mostanában sokszor és egyre többször – ültem a gép előtt munkálkodási szándékkal, szólattam a zenét mert másképp nem megy, s amikor az öreg spanyol nő magyar cigányos hangon szakította ki a lelkét egy dalban, miközben néztem a falat üveges szemekkel, majdnem elsírtam magam. Ennyire szentimentális vén hülye csak nem lehetek még, így vélekedtem, miközben kapart a torkom, és le kellett vennem a szemüvegemet, hogy ne lássak annyira tisztán, mert ez eltakarja a szív elől a megismerés mélységeit. És akkor rájöttem.

1981-ben Sopronban éltem legfőképp mint kosárlabdázó, emellett kultúrház igazgató, illetve gondnok, így felváltva a dolgokkal olykor egymást vagy párhuzamban, de ez mindegy. Délelőttönként az úgynevezett dobóedzést nem az egyetemi csarnokban tartotta nekünk az edző bácsi, hanem a Lokomotív szálloda tornatermében, ami szálloda presszójában-bárjában a mozgás után el lehetett szopogatni egy kávét vagy kólát, merengve ki az üvegen, nézni a hegyet, hallgatni a fák lehulló levelének lágy neszét. Olyankor, a délelőtti órákban elég üres szokott lenni az egység.

Egyik nap viszont nem, egyik nap tömve volt mindenféle ismeretlen népekkel, akik úgy vedeltek a korai órán, mintha nem lenne holnap. Ültek ott üveges, könnyes szemekkel férfiak és nők vegyesen, mígnem az egyikük rákezdte – az összes többi pedig folytatta –, és énekeltek ott aztán, akár egy siratókórus, és olyan hangon, mint az én tegnapi spanyol-cigány hangú öregasszonyom. Aztán el is sírták magukat mind, úgy folyt ki belőlük a lelkük, és semmit nem lehetett érteni, csak a sorok végén búsan fölhangzó polszkát. És az ember ekkor rájött, hogy ezek lengyelek, és itt siratják a hazájukat.

És magukat is. Menekültek Jaruzelski elől, migránsok voltak, akik arról a földről, ahonnan még visszafordulhattak volna, készültek átlépni arra, ahonnan nem volt visszaút, a pár száz méterre lévő Ausztriába. Mielőtt ezt megtették volna, leitták magukat, és a szálloda presszójában vegyeskarként búcsúztak el mindentől, múlttól, jelentől és talán jövőtől is, mert menekülniük kellett a hazájukból, ahol nem volt maradásuk. Amikor tegnap hallgattam a spanyol-cigány öregasszonyt, ilyen búcsúzó lengyelként lestem a légyszaros falat és kapart a torkom.

Magam én hosszú, kilátástalan évek óta ülök a presszómban, és búcsúzkodom a hazámtól, amelyik kitaszított, ha életemre még nem is tör. Öreg vagyok már viszonylagosan, nincs hová menjek, sőt, ebben a korban még a legelvetemültebb vándor is hazatér. Erre egy mintám van csak, éspedig Faludy György, aki, mint tudjuk, visszautasítva az amerikai állampolgárságot hazatért, hogy Recsken kössön ki. Őt háromszor tagadta meg a hazája. Először a fasiszták, aztán a kommunisták, és újra a fasiszták, a nemzetiek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése