2021. december 16., csütörtök

DARJA EURÓPÁJA

FORGÓKÍNPAD
Szerző: SZELE TAMÁS
2021.12.16.


Kemény beszéd hangzott el tegnap az Európai Parlamentben, kemény de nagyon igaz: Darja Navalnaja mondta el, aki édesapja, Alekszej Navalnij helyet vette át a gondolatszabadságért járó Szaharov-díjat. Az már igaz, hogy Navalnijnak csak a gondolata szabad jelenleg – de az kiszállt a börtönből, és akkorát szólt, hogy visszhangzik egész Európában.

Legalábbis remélem, hogy visszhangot üt, mert sokunk lelkiismeretéhez szól, és sokunk nevében, sokunk helyett mondta el ez a húsz éves egyetemista lány, aki tisztábban látja az európai helyzetet, mint sok őszülő diplomata. Magyarul két helyen láttam beszámolót az eseményről, az Euronews nem vitte túlzásba a részleteket (minden okuk meg is volt rá), a Telex írása tárgyszerűbb, pontosabb és hosszabb, de az sem elemzi mélyebben a beszédet – nekem mindkettő megjelenése előtt volt szerencsém olvasni a Meduza.io-n az eredetit, tehát inkább azt idézném, mert érdemes.

Sőt: szükséges is. Eszünkbe juttatja azt, amit Jakab apostol úgy fogalmaz meg, hogy:

„A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.”

Hátha az európai diplomáciának is felrémlik valami a jóra való restségről – de lássuk magát a beszédet.

Köszönjük szépen! Mielőtt belekezdenék a beszédembe, szeretném elmondani, hogy hihetetlenül hálás vagyok, hogy itt lehetek, és hogy átvehetem a díjat, amelyet apám megkapott. Ugyanakkor teljesen meg vagyok rémülve. Megtiszteltetés, hogy itt állhatok önök előtt. Húszéves egyetemistaként, aki nem sokat ért a politikához, nagyon félek és aggódom, hogy elrontom a dolgokat. Köszönöm!

Természetes, hogy megköszönte a díjat, ezt Európában így illik – még három bekezdésen keresztül udvariaskodik, aztán a lényegre tér:

„Nem csak Alekszej Navalnijról van szó. Hol vannak most a tavalyi Szaharov-díjasok – a fehérorosz ellenzék tagjai –? Főleg a börtönben. Hol van a 2010-es Nobel-békedíjas Liu Hsziao-po? A börtönben halt meg. És ma azt kérdezem magamtól: miért olyan nehéz kiszabadítani a fogságból azokat, akik az emberi jogokért harcolnak? Miért kerülnek még mindig börtönökbe a XXI. században szerte a világon, beleértve a földrajzilag Európában fekvő országokat is.

Tényleg, miért is?

„Európa nagy és erős. Az európai emberek akaratát az Európai Parlament tagjainak állásfoglalásai fejezik ki. Ezek világos, helyes és őszinte állásfoglalások, amelyeket Nagy-Britannia, az USA, Ausztrália, Új-Zéland és a szabad világ többi része támogat. De még mindig vannak olyanok, akik továbbra is börtönökben ülnek, mint az apám, és nézik, ahogy egyre több támogatójuk kerül börtönbe.”

De jó szóban és főként nyilatkozatban nincs hiány. Illetve: nálunk abban is hiány van, mi vétólakájok vagyunk, minél undorítóbb egy autokrácia, annál többet igyekszik tőle tanulni a magyar kormány, annál jobban törleszkedik hozzá, kölcsön is kér, kezére is játszik, ha teheti. Oroszország, Törökország, Kína – ezek csak a nagyobb brigantik a nemzetközi életben, de mindegyik kenyeres pajtásunk. Már persze, míg megéri nekik: aztán úgy rúgnak majd minket farba, ahogy bárki mást is.

„Már sokszor hallottam, és valószínűleg itt a folyosókon is hallani fogom az ünnepség után. „Tudja, Dasha” – mondják majd nekem – Megértem, hogy mit érez, mert ez a családját és szeretteit érinti. De a való világban mégis pragmatikusabbnak kell lennünk." És azokon a folyosókon lehajtom a fejem, és azt válaszolom: „Igen, természetesen”. Mi mást mondhatnék még? Én csak egy 20 éves egyetemista vagyok, és nem érzem magam magabiztosnak, ha tapasztalt pragmatikusokkal vitatkozom.


Azért mégis megteszi – és jól teszi.

Ez a Szaharov-díj, és Andrej Szaharov valószínűleg az egyik legpragmatikusabb ember volt a világon. Nem értem, hogy azok, akik a diktátorokkal való pragmatikus kapcsolatokat támogatják, miért nem tudják egyszerűen kinyitni a történelemkönyveket. Ez egy nagyon pragmatikus lépés lenne. És ha ez megtörtént, nagyon könnyű lenne megérteni a kikerülhetetlen politikai törvényt: a diktátorok és zsarnokok megbékítése soha nem működik.”

Bizony. Nem működött Münchenben sem Chamberlainnek és Daladiernek, nem működött az soha. Csak azért műveli mégis a nemzetközi diplomácia, mert nehezen megy az épeszű ember fejébe, hogy az, akivel tárgyal: bolond, megszállott, cezaromániás. Pláne, ha van annyi sütnivalója, hogy a szalonképesebb bűntársait küldje tárgyalni: Lavrov orosz külügyminisztert például akár külleme, akár modora, akár műveltsége alapján bármelyik exkluzív londoni klub soraiba fogadhatná. Na jó, Szijjártót nem: de mi kis ország vagyunk, nekünk ilyenre telik.

Bármennyien is próbálják áltatni magukat, abban reménykedve, hogy a következő, hatalomba kapaszkodó gazember tisztességesen fog viselkedni az engedményekért és kacérkodásokért cserébe, ez soha nem fog megtörténni. A tekintélyelvű hatalom lényege az agresszió folyamatos fokozása és az új ellenségek keresése.”

Leírták ezt már százan, ezren, de mintha falra hányták volna a borsót: hátha most, hogy egy diáklány mondja Európa szemébe, lesz foganatja. Bár nehéz megmagyarázni a zsarnokság természetét annak, aki sosem élt ilyen rendszerben – és nehéz nem gyűlölni a zsarnokságot annak, aki benne él, és nem a szolgája. Nem könnyű hideg fejjel, elemző módon kiszámolni a sakkhúzásokat a nemzetközi porondon: „mit lép majd az Egyesült Államok, mit Kína”, mikor tudja az ember, hogy bármelyik telefonbeszélgetését lehallgathatják...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.