Szerző: DIPPOLD ÁDÁM
2023.12.03.
Javában tombol a kultúrharc, vagy egyes értelmezések szerint a nagyja már le is zajlott: ahogy a Kritikus kultúra / A kultúra kritikus helyzetben című, Budapesten, az Eötvös 10 Művelődési Házban megrendezett konferencia beharangozójában is olvasható, „2023-ra a magyar kortárs, kritikus kultúra, a társadalmi, politikai kontextussal foglalkozó művészet gyakorlatilag források és infrastruktúra nélkül maradt”.
Ez nem jelenti azt, hogy kultúrára ne jutna pénz, csak az nem mindegy, hogy ki dönt róla, kinek jut, és mihez kezdenek vele. A konferencia első napjának első paneljében a művészeti elitről, a független színházak sorsáról és arról volt szó, hogy mikor és milyen rendszerváltás hozta el ebben a világban azt, hogy a kultúrából ellenség lett.
Dübörög a kultúrharc
Kristóf Luca szociológus a konferencia első előadásán érzékeltette, hogy mi a helyzet: kultúrharc van, valamint NER. Az egyik első kérdés persze az, hogy lehet-e egyáltalán függetlenségről beszélni a művészetben jelen körülmények között – erről nem nehéz L. Simon László esetére asszociálni, aki a jelek szerint úgy gondolta, hogy lehet, és még a menesztése után is amellett kardoskodott, hogy a művészetbe nem szabad politikát keverni.
Szabad-e vagy sem, mégis megtörténik: Kristóf szerint (aki nem tért ki külön L. Simonra, és egyébként név szerint senki másra sem) Magyarországon permanens kultúrharc zajlik, amelynek egyik legfőbb ismérve, hogy a kulturális teljesítményt nem művészeti, hanem politikai alapon ítélik meg, és az egyébként minden más téren is erőteljes politikai polarizáció a kultúrában is megjelenik. Ez a szociológus szerint felülről lefelé szivárog le: ha a kulturális elit polarizált, az a fogyasztókhoz is el fog érni.
Pénzt lehet adni, reputációt nehéz szerezni
A művészeti elitnek megvan a maga természete, 2010 után pedig pláne. Kristóf szerint maga az elit viszonylag stabil: nehéz belekerülni, de kikerülni sem könnyű, de ez a réteg megosztott. 2010-ben aztán egy politikailag motivált tisztújítási kísérletre került sor, ez viszont a szándékhoz képest félsikerrel zárult: pénzt, posztót, paripát lehetett ugyan adni, pozíciókat és erőforrásokat is lehetett osztogatni, de a reputációs elitet nem olyan egyszerű lecserélni.
Ennek ellenére itt is érezhető a polarizáció: arra a kérdésre, hogy melyik kortárs művészeket tartják a legjelentősebbeknek, az elit baloldali tagjai inkább baloldali, míg a jobboldaliak inkább jobboldali neveket említettek. Azok, akiknek a reputációja már túl nagyra nőtt, mindkét tábor jelöltjei között megtalálhatók voltak.
Tünet Együttes
A 2010-es, illetve az azóta is zajló pozíciók és pénzek feletti kontroll azonban megtette a hatását. Jászay Tamás színháztörténész, a Revizor kritikai folyóirat főszerkesztője a Tünet Együttes példáján mutatta be, hogy milyen sorsuk van a független színházaknak a mai Magyarországon, ahol még akkor sem biztos, hogy megérkeznek az állami támogatások, ha már megítélték őket (ahogy az az idén feloszlott társulat esetében megtörtént)...
Ez nem jelenti azt, hogy kultúrára ne jutna pénz, csak az nem mindegy, hogy ki dönt róla, kinek jut, és mihez kezdenek vele. A konferencia első napjának első paneljében a művészeti elitről, a független színházak sorsáról és arról volt szó, hogy mikor és milyen rendszerváltás hozta el ebben a világban azt, hogy a kultúrából ellenség lett.
Dübörög a kultúrharc
Kristóf Luca szociológus a konferencia első előadásán érzékeltette, hogy mi a helyzet: kultúrharc van, valamint NER. Az egyik első kérdés persze az, hogy lehet-e egyáltalán függetlenségről beszélni a művészetben jelen körülmények között – erről nem nehéz L. Simon László esetére asszociálni, aki a jelek szerint úgy gondolta, hogy lehet, és még a menesztése után is amellett kardoskodott, hogy a művészetbe nem szabad politikát keverni.
Szabad-e vagy sem, mégis megtörténik: Kristóf szerint (aki nem tért ki külön L. Simonra, és egyébként név szerint senki másra sem) Magyarországon permanens kultúrharc zajlik, amelynek egyik legfőbb ismérve, hogy a kulturális teljesítményt nem művészeti, hanem politikai alapon ítélik meg, és az egyébként minden más téren is erőteljes politikai polarizáció a kultúrában is megjelenik. Ez a szociológus szerint felülről lefelé szivárog le: ha a kulturális elit polarizált, az a fogyasztókhoz is el fog érni.
Pénzt lehet adni, reputációt nehéz szerezni
A művészeti elitnek megvan a maga természete, 2010 után pedig pláne. Kristóf szerint maga az elit viszonylag stabil: nehéz belekerülni, de kikerülni sem könnyű, de ez a réteg megosztott. 2010-ben aztán egy politikailag motivált tisztújítási kísérletre került sor, ez viszont a szándékhoz képest félsikerrel zárult: pénzt, posztót, paripát lehetett ugyan adni, pozíciókat és erőforrásokat is lehetett osztogatni, de a reputációs elitet nem olyan egyszerű lecserélni.
Ennek ellenére itt is érezhető a polarizáció: arra a kérdésre, hogy melyik kortárs művészeket tartják a legjelentősebbeknek, az elit baloldali tagjai inkább baloldali, míg a jobboldaliak inkább jobboldali neveket említettek. Azok, akiknek a reputációja már túl nagyra nőtt, mindkét tábor jelöltjei között megtalálhatók voltak.
Tünet Együttes
A 2010-es, illetve az azóta is zajló pozíciók és pénzek feletti kontroll azonban megtette a hatását. Jászay Tamás színháztörténész, a Revizor kritikai folyóirat főszerkesztője a Tünet Együttes példáján mutatta be, hogy milyen sorsuk van a független színházaknak a mai Magyarországon, ahol még akkor sem biztos, hogy megérkeznek az állami támogatások, ha már megítélték őket (ahogy az az idén feloszlott társulat esetében megtörtént)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.