A REALIZMUS ÉS A GICCS HATÁRÁN

ÉLET ÉS IRODALOM / VISSZHANG 
- SZABADPOLC
Szerző: Vásárhelyi Mária
2017.09.15.

Nem tudom, miből jutott arra a következtetésre Radnóti András, hogy „az összefogást művelt körökben manapság magától értetődőnek szokás tekinteni”? (Az összefogáscsapdáról, ÉS, 2017/35., szept. 1.) Tapasztalataim szerint ugyanis „művelt körökben” legalább annyian érvelnek az összefogás mellett, mint ellene. Mint ahogy az összefogás fogalmát magát is nagyon sokféleképpen értelmezik ugyanezekben a körökben. Vannak, akik a teljes összekapaszkodás hívei, mások a különlistát és a közös egyéni jelöltállítást támogatják – ami egyébként a jelenlegi választási rendszerben kivitelezhetetlen, és sokan az ún. koordinált jelöltállításra voksolnak, amikor az ellenzéki pártok önálló listát állítanak, de a háttérben megállapodnak, hogy az egyes választókörzetekben nem indítanak egymás ellen egyéni jelölteket. És nemkevesen vannak azok, akik egy ernyőszervezet létrehozása mellett érvelnek, amely mögé az összes ellenzéki párt beállhat. Mindemellett az összefogás híveinek körében is késhegyre menő, fontos elvi viták folynak arról is, hogy a Fidesz-kormány leváltása érdekében szabad-e „az ördöggel cimborálni”, vagyis a Jobbikkal összefogni. Én személy szerint ezt nem helyeselném, de számos, általam nagyra becsült demokrata ezt az áldozatot sem tartja túlzottnak a Fidesz leváltása érdekében. És én ezért nem nevezném szűklátókörűnek, szemellenzősnek őket.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a választási összefogás korántsem jelenti a későbbi koalíciós kormányzás kényszerét. Ahogyan 1998-ban erre a szomszédos Szlovákiában példát láttunk, a jobb- és baloldali pártok összefogásának eredményeként megnyert választások után a jobboldali pártok alakítottak kormányt, a baloldal pedig ellenzékbe vonult. És bizonyos értelemben hasonló volt a helyzet a rendszerváltás idején számos környékbeli országban; a jobb- és baloldal együttes erővel döntötte meg az államszocialista diktatúrákat, hogy utána a választások eredményeként ki kormányra kerüljön, ki pedig ellenzékben politizáljon tovább. A mai magyarországi politikai, közjogi helyzet pedig inkább hasonlít a rendszerváltáskori állapotokra, mint egy demokratikus ország közviszonyaira.

Radnóti András szerint „az összefogás a megújulás, a politikai és morális fejlődés legutolsó reményének is betesz, egyedül a Fidesztől való megszabadulás céltalan célja motiválja”. Én viszont éppen ennek az ellenkezőjét gondolom; ha Magyarország nem tud a Fidesztől 2018-ban megszabadulni – amire nagy esély van –, akkor éppen ez tesz be a megújulás, a politikai és morális fejlődés legutolsó reményének. Meggyőződésem szerint, ha 2018-ban nem sikerül az országnak a Fidesz-kormánytól megszabadulnia, akkor évtizedekre búcsút mondhatunk az alkotmányos jogállam és a demokratikus intézmények restaurálásának, és visszavonhatatlanul leszakadunk nemcsak a mag-Európától, hanem saját régiónk országaitól is. Hogy ezt nyilvánvalóan lássuk, ahhoz nem kell más, mint extrapolálni az elmúlt hét évben érvényesülő politikai, gazdasági és társadalmi trendeket. A demokratikus intézményrendszer brutális felszámolásáról, az ország teljes politikai megszállásáról rengeteg szó esett már e lap hasábjain is, ennek részleteibe felesleges belemennünk. A korábban is gyenge lábakon álló, forráshiánnyal küszködő oktatási rendszer, az egészségügy és a szociális ellátórendszer végleges szétzüllesztése napjainkban is zajlik. A 2010 előtt is rendkívül beszűkült mobilitási csatornák az elmúlt évtizedben teljesen bezáródtak, manapság Magyarországon egy szegénységben élő, tehetséges és ambiciózus fiatalnak semmiféle esélye nincs arra, hogy kitörjön abból a társadalmi helyzetből, amelybe született. A Fidesz-kormány szegényellenes politikájának következményeként a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok folyamatosan növekednek, a szegények egyre szegényebbek, a kormány által kijelölt gazdagok pedig egyre gazdagabbak lesznek. Mindeközben a kormány gőzerővel veri szét a civil szféra szervezeteit és a független tudományos, kulturális és művészeti intézményeket. Ez a rendszer a legfőbb ellenségének a szabad és autonóm intézményeket és egyéneket tartja. Ezért aztán ebből az országból menekül a tudás és a tehetség, új hazát keresnek a jól képzett, vállalkozó szellemű, ambiciózus fiatalok. Az elmúlt években több mint 600 ezer, többségében fiatalember hagyta el az országot, és egy napokban publikált kutatás eredményei szerint még több mint egymillióan vannak, akik ugyancsak úgy gondolják, hogy a jövőben máshol keresik a boldogulásukat. És ami talán ennél is kétségbeejtőbb: a magyar fiatalok közel 40 százaléka (!) tervezi ugyanezt. Az alacsony keresetek mellett éppen az Orbán-rendszer a kivándorlás legfontosabb indítéka...

ITT OLVASHATÓ