MENTALITÁSOK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VAJDA MIHÁLY
2018.02.02.

...A nagybirtokon jobbágyként, majd cselédként élő nyomorult emberek beidegződéseihez hozzátartozott az alkalmazkodás, az elfogadása annak, amit kívánnak tőlük. Nem is tehettek mást, mint hogy elfogadták azt, ami nekik kijutott; kivándorolni, gondolom, csak a kicsit tehetősebbek tudtak. Megszokták, hogy az egyetlen lehetséges magatartás az alkalmazkodás. Aki nem alkalmazkodik, az pusztulásra van ítélve. S aki őket bujtogatja, az a hatalmasok malmára hajtja a vizet, ha nem is egyenesen azok ügynöke.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy ezek az országok – de most már hadd beszéljek csak Magyarországról – mezőgazdasági országok voltak, s a nagybirtokrendszer következtében elmaradott agrárországok. A lakosság túlnyomó többsége paraszt volt. Szegény, nyomorult paraszt. Ha megszűnt is már a jobbágyság, ezeknek a parasztoknak a mentalitása jobbágymentalitás maradt. Nem válhattak – kevés kivételtől eltekintve – paraszt-polgárokká. Fent már említettem brémai kiruccanásunkat. Egy nyáron német barátainkkal nyaralni voltunk az Északi-tenger partján. Béreltünk egy nyaralót, s egy napon, elfogyván a tojásunk, átmentem a gazdához, aki persze a nyaralók tulajdonosa is volt, tojásért. Nem volt meglepetés számomra, hogy egy polgárlakásba léptem be, ahogy az sem, hogy a gazda azonnal a magyar termelőszövetkezetekről kérdezett, azokról beszélgettünk. Nyugat-Németország északi sík területein a lakosok mezőgazdaságból, állattenyésztésből élnek. A „parasztházak” mindenütt, ahol jártam, Bréma környékén is, gazdag épületek, melyeknek egyik oldalán az állatok, a másikon a – nem mondom már, hogy a „parasztok”, a mezőgazdászok laknak.

De most már tényleg visszatérek Magyarországra. Rendszerváltás. Vége a kommunisták s az oroszok uralmának. Fogjunk neki a demokrácia felépítésének. Kik? Hát azok az eddig ellenzéki értelmiségiek, egyik oldalon az úgynevezett demokratikus ellenzék, többnyire fővárosi polgárlányok és -fiúk, sokszor persze kommunista szülők gyermekei, a másikon a népnemzeti ellenzék, többnyire, gondolom, vidéki és fővárosi konzervatív polgárgyerekek, akik eddig harcoltak a kommunista rendszer ellen, amennyire ezt a körülmények lehetővé tették. Nem hiszem, hogy sokan hitték volna közülünk – én is része voltam a demokratikus ellenzéknek –, hogy mi döntöttük meg a rendszert. A rendszer egyre tehetetlenebbé vált a Szovjetunióban, önsúlya alatt összeomlott, s így kénytelen volt szabadjára engedni csatlósait is. Nem hiszem, hogy a magyarok többsége értette volna, mi történt. Még azt sem hiszem, hogy örültek volna a történteknek. Elvesztették a lábuk alól a szűkös, de biztosnak tűnő talajt. Az ellenzék két pártja az első szabad választásokon még fölényes győzelmet aratott. A népnemzeti ellenzék pártja, az MDF alakíthatott kormányt, az SZDSZ valamivel lemaradt mögötte. A (volt) kommunisták szinte sehol sem voltak. Hogy az ország társadalma milyen fizikai és lelki állapotban van, azt a két „rendszerváltó” párt nem tudta, s nem is gondolta, hogy tudnia kellene. De megkezdődött a demokratikus intézményrendszer kiépítése, a szabad gazdálkodás feltételeinek megteremtése – s az öldöklő harc a két „rendszerváltó” párt között. A demokrácia már csak ilyen. Az emberek – gondolom – csak néztek s nem tapasztalták, hogy bármi jó is történnék velük. Rohantak is négy évvel később a volt kommunistákra szavazni – Kádár alatt, Isten nyugosztalja János bátyánkat, mégiscsak jobb volt. – Nem folytatom a meglehetősen szomorú történetet. Ha azt merészeltem mondani barátaimnak, elvbarátaimnak, hogy vigyázzatok, Viktorunk nagyon okos fiú, akkor csak mérgeskedtek. Ugyan már! Pedig csak Orbán Viktor értette meg – amint értette az országot már Horthy entou­rage-a is, meg Kádár János is: szemben Antall Józseffel meg Kis Jánossal, Horthy, Kádár, Orbán tudta, tudja, hogy mi kell a népnek. Határozott, erős kezű vezetés, amelyik mindig megmondja, mit kell csinálni, és ki a nép ellensége. Biztonság kell, nem szabadság, egyenlőség, testvériség. Szabadság? Az meg micsoda? Egyenlőség? De úgyis mindig becsapnak bennünket! Testvériség, az meg piha! Tán a zsidókat meg a cigányokat kellene szeretnünk? Lett is nekünk illiberális demokráciánk. Az lesz itt, amit a démosz akar, az pedig nem akar liberalizmust. A liberalizmus az zsidó furfang. Nézzétek azt a büdös zsidó öregembert a plakátokon! Azt csak nem akarhatjátok, amit ő akar. Ránk hozni újabb idegeneket. Hát nem elég bajunk van nekünk a zsidókkal, meg a cigányokkal? Stop Soros!
*
De mi baja van a nagy többségében „jobbágymentalitású” népnek a zsidókkal? Nos, ha röviden és összefogottan akarom megérteni, akkor azt kell mondanom, hogy a zsidók polgárok. Hogy ez igaz-e, vagy sem, azt most hagyjuk is. Itt a polgár nem mást jelent, mint olyan embert, aki nem akarja belátni: a köz java azt követeli meg, hogy az egyén alárendelje magát a köznek. S akkor persze nemcsak a zsidók polgárok, másrészről a zsidók jó része sem polgár, csakhogy itt megint bejön a tradíció. Tessék elolvasni Bibó Istvánnak a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című írását. Bibó abból indul ki, hogy a rendi kötöttségekbe szorított Magyarországon ezekből a kötöttségekből két népcsoport szorult ki: a zsidók és a svábok. Aztán a tótok, az oláhok, ki tudja, még kik, miért nem? Mert azok ugyanúgy a magyar földesurak jobbágyai voltak valamikor, ahogy a magyar ajkú parasztok. A zsidók meg a svábok viszont szabad polgárok voltak. Ha megélni akartak, nem engedelmeskedniük kellett, hanem ügyeskedniük, vállalkozniuk. S így a modern idők beköszöntével vagy polgárokká vagy proletárokká váltak. Voltak persze, akik elparasztosodtak, ki tagadja. De a többség a modern városokba ment, kereskedtek, ipart űztek, értelmiségi foglalkozásokat folytattak. Modern városok? Hol voltak itt modern városok? – így többes számban. Igenis voltak. Csak Trianon elcsatolta őket. Kassa, Szabadka, Nagyvárad, Kolozsvár, hogy hamarjában felsoroljam a nagyobbakat. Ami maradt, az vagy nagyon kicsi volt (főképp a Dunántúlon), vagy mezőváros volt, nem polgárváros, hacsak nem paraszt-polgárok városa, de abból alig-alig akadt egy. Maradt a zsidó Budapest. Hogy miért zsidó? Buda aztán soha nem volt zsidó! – míg a Lipótváros el nem kezdett felkapaszkodni a Rózsadombra, Pest meg sváb volt, tessék megnézni régi pesti képeken a cégtáblákat. Én erre már aztán válaszolni nem tudok, meg kellene talán kérdezni várostörténészeket. Mintha a zsidókat a modern korban vonzaná a nagyváros. A zsidó Berlin, a zsidó Bécs, a zsidó New Yorkról nem is beszélve.

De miért maradtak meg zsidónak? Mondjam azt, hogy fogalmam sincs? Mondom. Miért nem váltak Mózes-hitű magyarokká (csehekké, lengyelekké, románokká, ahogy Németföld nyugati vidékein igenis Mózes-hitű németekké váltak)? Érzésem szerint a legjobb úton voltak ehhez. De aztán jött a holokauszt. S ennek emlékét ki nem törli belőlünk senki és semmi. Nemcsak a túlélőkből, leszármazottaikból sem. Talán ezeket az emléknyomokat ismerem föl a másikon?

ITT OLVASHATÓ