KŐBÁNYAI KESERŰ

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: KÁCSOR ZSOLT
2018.06.23.

Friss kőbányai lakos lett belőlem: két hete immár, hogy a X. kerület egyik tízemeletes épületének tizedik emeletéről bámulhatok egy szögesdróttal körbevett, impozáns börtönépületet, mellette meg a Kozma utcai zsidó temetőt, ami bizonyos értelemben ugyancsak börtön, de egyes vallások tanai szerint van belőle szabadulás. Négy év alatt most költöztem éppen tizedik alkalommal, és a szép Újbudáról egy kis IX. kerületi kitérővel éppen a tizedik kerületbe sikerült hurcolkodnom egy tízemeletesbe – ne mondja senki, hogy a pozitív egész számok nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy komolyan vegyem a számmisztikai összefüggéseiket.

Arra még nem jutott időm, hogy alaposabban fölfedezzem a környéket, de tervezem, hogy elmegyek a kőbányai sörgyárba, remélem, be lehet menni – Csehországban legalábbis voltam olyan sörgyárban, ahol az épületen belül üzemelt egy söröző, igaz, túl sok mindenre nem emlékszem belőle, mert túl jól sikerült a sör forrásvidékén tett látogatás. Két hét alatt nem sokat láttam Magyarország kőbányai arcából, de a jellegzetesebb kontúrok már kezdenek kirajzolódni, és – hát hogyan is mondjam nagyon-nagyon finoman – ha ezt az arcot sminkeli valaki, akkor kimondottan durva dörzspapírral csinálja. Megviselt, keserű nyugdíjasokat látok, meg láthatólag kispénzű, kisgyerekes fiatal szülőket, akiknek ez a környék alkalmasint még éppen megfizethető. A mindennapi utcaképhez tartoznak azok a lerongyolódott, ámbár jókedvűen kurjongató alkoholisták is, akik az Újhegyi sétányon szoktak lejmolni. Negyven és hatvan év közötti férfiak, akik a koruknál jóval idősebbnek látszanak, és sokan közülük a nap minden szakában részegek – a minap a 85-ös buszra várva megláttam három eléggé ittas pofát, és hitetlenkedve néztem az órámra: reggel 8 óra volt. Beletelt néhány napba, míg rájöttem, hogy kik hiányoznak ebből a társadalomképből: azok az öltönyös, nyakkendős, elegáns uracsok, akikkel tele a belváros, meg a pár hete magam mögött hagyott Újbuda. Szívesen mondanám, hogy tehát a magyar polgárokat hiányolom innen, csak hát ez nem volna igaz, mert a polgárt nem az öltöny, nem a nyakkendő és nem is az elegancia teszi – azt meg hagyjuk is, hogy mi teszi a magyart. A múlt héten egy közeli zöldségesnél két kisfiú vitatkozott mögöttem azon, hogy barackot vegyenek-e vagy sárgadinnyét. Amikor megláttam őket, kiderült, hogy hat-hét év körüli kínaiak, pontosabban szólva kínainak kinéző magyarok – elvégre úgy beszéltek magyarul, mint én. Nem akarnám elvenni tőlük a magyarságukat egy-egy keskenyre vágott szempár miatt. Van a közelben egy kínai gyorsétterem, szerencsére ott is szoktam látni őket – azért mondom, hogy szerencsére, mert ezen a környéken mintha csak a kínaiak volnának boldogok, vagy legalábbis elégedettek...

ITT OLVASHATÓ