2018. december 22., szombat

AZ ETNIKAI CSAPDA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MARKÓ BÉLA
2018.12.19.


Az európai nemzetek természetesen mind megemlékeztek idén az első világháború befejezéséről, bár nem egészen egyformán. Ünnepelni inkább a győztesek ünnepeltek, de mindenki elsiratta a maga halottait, és próbálta megfogalmazni a tanulságokat. Együtt vagy külön-külön. Úgy tűnik, Nyugat-Európában együtt is, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon pedig csak külön. Biztosan van a közös emlékezésekben képmutatás is, hiszen itt-ott még tőlünk nyugatra is felpúposodik a szőnyeg alól, amit az elmúlt évszázadban besöpörtek alája. Nem igazán esett szó arról sem, hogy az elrontott béke nagyon hamar újabb világégéshez vezetett. Mégis biztató volt látni, hogy Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök az 1918-as compiègne-i fegyverszünet emlékhelyén a századik évforduló alkalmából közösen avatott emléktáblát, amelyen mindketten „ismételten kinyilvánították a francia-német megbékélés jelentőségét Európa és a béke szolgálatában”. Volt ott azelőtt is egy emléktábla a következő szöveggel: „[...] itt ért véget a német birodalom bűnös gőgje, amelyet legyőztek a szabad népek, akiket igába akart hajtani”.

Szembetűnő a különbség nemcsak a két felirat tartalma, hanem hangütése között is, hiszen jól láthatóan a győzelmi mámornak a pátosz, az együttműködésnek az egyszerű fogalmazás felel meg inkább. Fontosabb viszont, ki hogyan értelmezi földrészünkön az együttműködést: zárómozzanata-e a „megbékélés” egy történelmi vitának, vagy csak egyszerűen lehetőség, hogy a nézetkülönbségeket folyamatos párbeszéddel próbáljuk megoldani. Abban ugyanis nem hiszek, hogy a franciák és németek máris mindenben egyetértenek. A kézfogás vagy összeölelkezés csupán „kinyilvánítása” annak a szándéknak, hogy holnap és holnapután is le fognak ülni ugyanahhoz az asztalhoz, és tisztázni fogják a felmerülő vitás kérdéseket.

Ehhez képest Európa felénk eső részében minden jel szerint szinte lehetetlen közös konklúziókat megfogalmazni például a mögöttünk hagyott száz esztendővel kapcsolatosan. Itt mélyebbek a sebek, szó sincs arról, hogy mára behegedtek volna, mondhatná valaki. Nem gondolom én sem, hogy máris ad acta tehetnénk mindent, ami száz évvel ezelőtt történt velünk. Elzásznak sem oldódott meg minden problémája mostanáig, úgy vélem, hanem csak hovatartozásának vitája került le a napirendről, és ezáltal talán könnyebben megoldhatóvá vált minden egyéb. Ami nem jelenti azt, ismétlem, hogy máris az égvilágon minden rendben van arrafelé. Viszont: előbb-utóbb rendben lehet. Adottak a feltételek. De ne erőltessük az analógiákat, mert ez tévútra vezethet. Egyvalamire érdemes hivatkozni: a német–francia szándékra. A párbeszéd, netán a megértés szándékára ünneplők és gyászolók között. Ez pedig nálunk egyelőre hiányzik, és nemcsak a román–magyar viszonyban, hanem az egykori Osztrák–Magyar Monarchiában mindenütt, ahol a soha igazán meg nem valósult multikulturalizmus helyett ezelőtt száz évvel épülni kezdtek a nemzetállamok, majd egy részük a második világháború után összeomlott, hogy aztán ismét erőre kapjon a nemzetállami koncepció ebben a kevert, soknemzetiségű régióban.

Romániában annyi mindent ünnepelhetnénk együtt. Példának okáért, hogy jövőre harminc esztendeje lesz a Ceaușescu-diktatúra bukásának, és igazán örülhetnénk ennek közösen, de sejtésem szerint ebből sem lesz már szolidáris ünneplés: ki államcsínyről, ki népfelkelésről, ki forradalomról beszél majd az évfordulón. Az egyetértés esélyét elszalasztotta a román parlament, amikor 1991-ben nem 1989. december 21-ét iktatta alkotmányba Románia nemzeti ünnepeként, hanem 1918. december 1‑jét, az Erdély és Románia egyesülését kinyilatkoztató Gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés napját. 1989. december 21. lehetett volna a román–magyar szolidaritás ünnepe, 1918. december 1. viszont egy évszázad múltán is alkalom a román–magyar viszályra, sőt gyűlölködésre. Így kell‑e ennek lennie? El lehet-e jutni oda, hogy a történelmi sérelmeket félre­té­ve kialakítsunk egy közös jövőképet Erdélyben és Erdélyről? Sokszor és sokan kérdezték ezt tőlem, és óvatos optimizmussal máig azt válaszolom, igen, ez elképzelhető, de nem a túlságosan közeli jövőben. Miért? Az úgynevezett „centenáriumi évben” Romániában felszínes és egyoldalú ünnepségsorozat előzte meg a december 1-jei grandiózus megemlékezést, ami magyarázatot ad erre is. Mert hát nehezen tudom a szemléletváltás jelének tekinteni, hogy éppen a német Klaus Johannis, a jelenlegi romániai államelnök harangozta be úgy annak idején ezt a centenáriumi évet, hogy kényesen vigyázott, nehogy a kisebbségi jogokról is szót ejtsen közben. Az pedig elképzelhetetlennek tűnt, hogy valamelyik felelős román politikus netán a gyulafehérvári határozat kötelezettségvállalásait is szóba hozza, miközben lapok, könyvkiadók, rádiók, televíziók, színházak tülekedtek a kormánytól vagy az önkormányzatoktól könnyen megszerezhető pénzért, hiszen az egyébként is tervezett események fölé csak oda kellett írni, hogy mindez a centenárium tiszteletére készült. Voltak persze ilyen-olyan kritériumok, de egyvalami nem volt pályázati feltétel: a román–magyar viszonyról beszélni. Egyesek mégis megtették, érezhetően a „mainstream” ellenében. Igaz, azok az erdélyi magyar jóslatok sem teljesedtek be, amelyek a folyamatos gyűlöletkeltést vizionálták. A centenáriumi év nagyobb részében egyszerűen önmagukat ünnepelték a románok, és kevés kivétellel maradéktalan történelmi igazságtételként értelmezték Trianont, ami szerintük egyébként is a már 1918. december 1-jén meghozott gyulafehérvári döntést szentesítette csupán. Aztán a „célegyenesben” mégis felocsúdtak a hírtelevíziók, és sorra rendeztek olyan beszélgetéseket, ahol műsorvezetők, történészek és politikusok egymást túllicitálva próbálták felidézni a magyar veszélyt. Érezni lehetett a jövő évi európai választási kampány előszelét már­is. Holott ezúttal a romániai magyar politika inkább kerülte a konfrontá­ciót, és a kezdet kezdetén elismételték ugyan többen, hogy nekünk december 1-je nem lehet ünnep, de utána inkább az erdélyi magyarok által a száz év alatt megteremtett kulturális és tudományos értékeket próbálták felmutatni különféle kiadványokban vagy konferenciákon a civil szervezetek és az RMDSZ is. A visszatérő érv egyébként a status quo elfogadása ellen most is a gyulafehérvári határozat sokat idézett passzusa, amelyet azóta sem tartott be Románia: „...a Nemzetgyűlés a megalakuló új Román Állam alapelveiként kinyilvánítja a következőket: 1. Teljes nemzeti szabadság az összes együtt lakó népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja működtetni az oktatást, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást a saját kebeléből származó egyének által, és a számarányának megfelelő képviseletet kap az ország törvényhozó testületében és a kormányzásban.” Van, ami 1989 után megvalósult ebből, a képviselet arányossága például és – legalábbis az oktatási törvényben – a teljes körű anyanyelvű oktatás, illetve részben a magyar nyelv használata a közigazgatásban, de egyértelmű, hogy összességében olyan autonómiaígéretről van szó, ami máig nem teljesült. Az akkori politikusok egyébként sem fukarkodtak az ígéretekkel. Iuliu Maniu, a román nemzeti mozgalom egyik emblematikus figurája hangsúlyozta gyulafehérvári beszédében, hogy az erdélyi románok nem akarnak „elnyomottakból elnyomókká” válni, és: „nem lehet elvárni, hogy jogfosztott, lelki sötétségben és társadalmi nyomorban tartott állampolgárok egy modern állam megbízható pillérei legyenek”...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.