Szerző: VÁSÁRHELYI MÁRIA
2019.02.23.
Rendre ez a metafora jut eszembe, amikor a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (KKETTK) intézményeinek mind élénkebbé váló hagyatékgyűjtő tevékenységéről olvasok. Az alapítvány eredeti küldetése a saját hitvallása szerint „a XX. század történelmének tudományos vizsgálata (…) a magyar és a közép-kelet-európai történelem, politika és társadalom tényeinek, összefüggéseinek kutatása, feldolgozása és bemutatása”. A vállalás önmagában is szerteágazó és hatalmas, amelynek az évtizedek óta reá hulló közpénzeső ellenére is még igencsak az elején járnak az alapítványhoz tartozó intézmények. Ráadásul az ezekben folyó szakmai tevékenységet a kezdetektől minden oldalról súlyos kritikák kísérik, nemcsak azért, mert a tudományosnak álcázott tevékenység mögül ordítóan kilóg a politikai-ideológiai szándék, hanem azért is, mert a kiállítások, publikációk, konferenciák anyaga hemzseg a szakmai hibáktól és a történelmi hazugságoktól.
Ennek ellenére az elmúlt években a történelmi kutatás szakmai színvonalának emelése helyett az alapítvány irodalmi hagyatékok megszerzésére specializálódott, jóllehet a profilidegen tevékenységhez sem a megfelelő szakmai apparátus, sem a szükséges felkészültség nem áll rendelkezésére. Mindemellett, mint közismert, Magyarországon több, szakmailag jól felkészült, nagy hagyományokra építő intézmény, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár kiváló szakembergárdája foglalkozik irodalmi hagyatékok gyűjtésével és feldolgozásával. Ám ha áttekintjük, hogy eddig kiknek miféle „hagyatéka” került az alapítvány tulajdonába, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a hirtelen fellángoló irodalmi buzgalom mögött éppen úgy kizárólag politikai propagandaszándékok húzódnak meg, mint az intézmények múltfeltáró tevékenységében.
A két legfontosabb skalp, amelyet az elmúlt években begyűjtöttek, Kertész Imre és Petri György „életművének jelentős része”. Ezek az állítások azonban finoman szólva is távol állnak a valóságtól. Közismert, hogy Kertész Imre, mivel Magyarországon nem érezte biztonságban irodalmi hagyatékát, úgy döntött, hogy „valamennyi autográf anyag emigrációba vonul”, és 35 ezer oldalnyi kéziratot, dokumentumot, fényképet, filmet átadott a Berlini Művészeti Akadémiának, beleértve a Sorstalanság és az összes addig megszületett művének kéziratát és magát a Nobel-díjat is. Aki ismerte Kertészt, az pontosan tudja, hogy döntését alaposan végiggondolta és végérvényesnek tekintette. A tényleges irodalmi hagyatékot tehát Berlinben őrzik. Az író hosszú évek óta súlyos beteg özvegye tíz nappal a halála előtt írta alá azt a szerződést, amelynek értelmében a budapesti lakásokban őrzött dokumentumok és tárgyi emlékek az alapítványhoz tartozó, mind a mai napig nem működő Kertész Imre Intézetet illetik meg.
Az az anyag pedig, amely Petri György hagyatékából került a fiával kötött szerződés alapján az alapítvány tulajdonába, ennél is sokkal soványabb. A hírek szerint mindössze három kartondoboznyi dokumentumról van szó, jelentős részüket a költő rendszerváltás előtti, titkosszolgálati megfigyeléséről készült jelentések másolatai teszik ki. Petri Györgytől egyébként meggyőződésem szerint semmi nem állt távolabb, mint az a hiénamentalitás, amelyet az alapítvány képvisel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.