2019. február 2., szombat

SOLT OTTILIA: A KEMÉNY-ISKOLÁTÓL A SZETA-IG ÉS TOVÁBB

MÉRCE
Szerző: HAVAS GÁBOR
2019.02.01.


22 éve halt meg Solt Ottilia. A mélyszegénység problémájával társaival együtt a kései Kádár-rendszert szembesítő szociológusra, a kor első valóban alulról szerveződő civil mozgalmának alapítójára és az SZDSZ országgyűlési képviselőjére az egykori kolléga, Havas Gábor szavaival emlékezünk

A társadalomban a különféle életformák egzisztenciákkal, vagyis megélhetési módokkal szoros összefüggésben alakultak ki és változnak. Az alsó rétegeket olyan egzisztenciák alkották és alkotják, amelyek nélkülözik a biztonságot, míg a felettük állók életét valamilyen társadalmilag elfogadott és kölcsönösen tiszteletben tartott „garancia” védi. Az európai társadalmakra születésük óta jellemző, hogy az emberek nagy része családjával együtt birtokba vett életformáját folytathatja a világnak egy meghatározott pontján, amely az övé. Ezt a pontot mindazzal, amit erre a pontra össze tudott hordani, valamint életformáját hagyományozhatja a következő nemzedékre. Bár ezt a biztonságot sokszor veszélyeztette és veszélyezteti, sőt átmenetileg fel is borítja valamilyen erőszak.

Az életformák, a birtokolható pontok és felhalmozható javak egyáltalán nem egyenlőek, nincsenek „igazságosan” elosztva, mégis, a legszűkösebb is tartalmazza a biztonság elemeit. Intézményrendszerek épültek fel a biztonság kölcsönös garantálására; a tulajdont, a családot, a házasságot védő jog, a szaktudás szabályozása, iskoláztatási rend és így tovább.

E társadalmak azonban szinte születésük pillanatában létrehozták azt a kisebbséget is, amelynek nincs biztosított egzisztenciája, mert életformáját nem védik az intézmények, nincs vagyonuk és elfogadható szaktudásuk. Az ilyen nincstelenek változó méretű rétegeit mint bizonytalan, csak lazán helyhez kötött egzisztenciákat integrálta a társadalom és a gazdaság.”

A fenti szövegrészlet Solt Ottilia „A hetvenes évek budapesti szegényei” című tanulmányából való, és nagyon világosan foglalja össze, hogy amikor Ottilia szegényekről beszélt, értük állt ki, akkor kikre is gondolt. Igen, arra a kisebbségre, amelynek „nincs biztosított egzisztenciája, mert életformáját nem védik az intézmények, nincs vagyonuk és elfogadható szaktudásuk
.”

Ez az értelmezési keret, noha természetesen megvoltak a maga előzményei, a korabeli magyar valóságra is vonatkoztatható módon Kemény István 60-as évek végén és 70-es évek elején végzett kutatásai során született meg. Ma már van az ily módon meghatározott társadalmi helyzetre és a benne élőkre egy plasztikus, jól használhatónak tűnő és a közbeszédben is elterjedt kifejezés: a mélyszegénység. Akkor nem volt, nem is lehetett, mert a rendszer nem volt hajlandó tudomást venni a szegényekről.

Az akkori hivatalos álláspont szerint a teljes foglalkoztatottság mindenki számára megteremtette az elfogadható életszínvonal elérésének a lehetőséget. Ha valaki mégsem érte el, az az ő hibája, legfeljebb még az átkos múlt örökségének lehetett benne némi szerepe.
Aki dolgozik, az boldogul – hangzott a jól ismert kádári „bon mot”. Kemény kutatásai azonban bizonyították, hogy vannak, akik dolgoznak, és mégsem nagyon boldogulnak, mert a munkamegosztásnak olyan pozícióit érhetik csak el, amelyek nem biztosítanak elfogadható életkörülményeket.

Kiderült az is, hogy vannak, akiknek egyáltalán nem jut tartós, folyamatos munka, és kénytelenek időszakos, alkalmi feladatokkal és az ezzel járó rendszertelen jövedelmekkel beérni. És voltak szép számmal olyanok is, akik életkoruk, egészségi állapotuk vagy családi helyzetük miatt képtelenek voltak munkát vállalni, és nem részesülhettek semmilyen ellátásban, amely megvédhette volna őket legalább a nyomortól. Megint csak a hivatalos álláspontra utalok: a szocialista állam működése megakadályozza a szélsőséges egyenlőtlenségek és a belőlük fakadó elfogadhatatlan élethelyzetek kialakulását, ezért nincs szükség kiterjedt szociálpolitikára, módszeresen kidolgozott, speciális élethelyzeteket kezelni képes szociálpolitikai ellátásokra sem. Bőven elég az – pl. családi pótlék, később gyes – amihez a tartós munkaviszony révén hozzá lehet jutni. A valóságban furcsa módon mégiscsak létező rászorultak ráadásul olyan társadalmi közegben éltek, ahol a rokonság, szomszédság hathatós támogatására sem számíthattak, mert többnyire ők is elemi gondokkal küszködtek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése