2020. február 8., szombat

A BECSTELENSÉG NAPJA

MÉRCE
Szerző: SZÜCS ZOLTÁN GÁBOR
2020.02.07.


A magyar közélet egyik egyszerre bizarr és ijesztő rituáléja a Budapest második világháborús ostromára, annak is egyik emlékezetesen véres epizódjára, a nagyrészt kudarcba fulladt német-magyar kitörési kísérletre való szélsőjobboldali, nem kis részben neonáci megemlékezés.

Az egy dolog, hogy a magyar hatóságok miért olyan tehetetlenek az SS-egyenruhás bohóckodással szemben, az is zavarba ejtő, hogy mennyire gyenge a magyar politikai közösség antifasiszta része, s hogy mennyire nehezen tudják tevőlegesen kifejezni nemtetszésüket az egyenruhásdit játszó szélsőségesekkel és az általuk képviselt embertelen eszmékkel szemben.

Ám most nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy
ez az egész neonáci esemény egy ordas hazugságra épül. Azt mondani ugyanis, hogy a kitörési kísérlet bármilyen értelemben kapcsolatba lenne hozható bárkinek a becsületével, olyan arcpirító hazugság, hogy az ember nem is tudja eldönteni, hogy felháborodjon-e rajta vagy nevessen.

Gondoljunk csak bele, hogy a kitörésben kik is vettek részt, és hogy kerültek oda: az egyik részük német katona volt. Ők Budapestet azért „védték”, mert a német birodalom megszállta Magyarországot 1944. március 19-én, majd 1944. október 15-én erőszakkal akadályozták meg, hogy hazánk kiváljon a második világháborúból.

A céljuk pedig más nemigen lehetett, mint Bécs védelme. Aki tehát őket ünnepli, az idegen hódítókat ünnepel. Nehéz megérteni, hogy mi köze ennek a becsülethez. Aztán ott van a másik részük, a magyar katonák, akik legalább a hazájukat védték, bár ugye olyan tisztek vezetése alatt, akik pisztolylövés nélkül hagyták előtte megszállni a hazájukat márciusban, majd elárulták Legfelső Hadurukat 1944. október 15-én. Nevezzenek nyugodtan régimódinak, de én az ilyen magatartást szintén nem tartom a becsület ünnepelendő példájának.

Sokféle megfontolás felhozható lehet enyhítő körülményként azok magatartásával kapcsolatban, akik magyar létükre kitartottak a német megszállók oldalán, a halálfélelemtől, a szovjetektől való félelmen át a megtévesztettségig, de a becsülethez több kell, mint hogy valakinek van mentsége megtenni valamit.

Na, mármost ezek a megszálló erők és az őket kiszolgáló magyar katonák két rettenetes bűnt is elkövettek Budapesttel szemben. Egyrészt, minden józan megfontolást félretéve, Bécs, vagyis az akkori német érdekek védelmében rommá lövették a várost, pótolhatatlan anyagi veszteségeket, irtóztató szenvedést és hatalmas vérveszteséget okozva a civil lakosságnak. Erre igazán még mentség sem volt...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése