2020. február 10., hétfő

EGYEDÜL NEM MEGY

LITERA / NETNAPLÓ
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.02.08.


Amikor elkezdtem, egyedül voltam. Persze egyedül is lehetett pedagógusként kitalálni jó feladatokat, sikeres szakköröket vezetni, még olyat is, ahova hátrányos helyzetű cigány gyerekek járnak. Maradhattam volna az állami oktatásban, tanárként. 

De a körülmények, főnökök, nem mindig kedveznek az innovatív és sikeres tanerőknek. Pláne nem, ha valaki a cigány gyerekekkel bizonyít. Korlátok lesznek, meg nem értettség, és az ember vagy beáll a sorba, vagy elmenekül. Én az utóbbit választottam. Az Igazgyöngy Alapítvány lett a menekülési út, a művészeti iskolával. Ahhoz már kellettek társak is, hiszen intézmény volt. Ekkor kezdődött épülni a csapat.

Nem tudtam, milyen vezetőnek lenni. De azt gondoltam, megtanulható. Az állami oktatásban töltött utolsó két év pedig egy fontos dolgot megmutatott nekem: azt, hogy vezetőként mit NEM fogok soha megtenni a kollégáimmal. Ennyi munícióval és nagy elköteleződéssel futottam neki.

Az első tíz év az oktatásban telt. Alternatív módszerekkel, tankönyvírásokkal, kiállításokkal, pályázatokkal. No meg a pedagógus kollégák “kinevelésével”. Ebben eleinte művészekkel, később rajztanárokkal próbálkoztam, végül zömében volt tanítványok lettek a pedagógusok az Igazgyöngyben. Közben megértettem: megtanulni mindent meg lehet. A legfontosabb az emberi viszonyulás. Azt érezni kell, őszintén.

Megállhattam volna itt. Hiszen lett egy sikeres művészeti iskolánk, hat településen 650 gyerekkel, állandó megújulással. De nem ment. A tanulóösszetétel, a sok halmozottan hátrányos helyzetű gyerek új kihívásokat hozott, és én nem bírtam félrefordulni. Szerencsére a többiek sem. Mert ők is érezték azt, amit én.

Tíz éve épült az Igazgyöngyben az oktatás mellé az esélyteremtés. No nem egyszerre, hanem lépésről lépésre. Először a családgondozás, főleg kríziskezelésekkel. Közben az értelmezése ennek az egésznek. Munka a családok szintjén. Aztán a közösséggel. A fejlesztéshez nélkülözhetetlen munkahelyteremtéssel. Jött a rádöbbenés arra, hogy muszáj az egészet társadalmi beágyazottságában értelmezni. Megérteni és támogatni az intézményrendszert is, aki velük foglalkozik. Innen pedig nem volt elkerülhető a szakpolitika szintje sem. No, meg ott a többségi társadalom. Akiktől nagyon távol van a szegregátumok világa, és legtöbbször sztereotípiák mentén ítélkeznek.

Ebben az órási “falatban”, amit még földrajzilag is széthúztunk, talán a legnehezebb volt a változó politikai közegben képviselni az ügyet. A megértett felelősségekben a probléma reális kommunikálása nem egy egyszerűen illeszkedő civil szerep. Konfliktusok során át, állandó moralizálással próbáltam pozicionálni magunkat. Nem volt egyszerű. Sokszor beszéltünk végig egy-egy felkérést, véleményt a csapattal. Én rohantam volna, beleállva mindenbe, ők inkább a biztonságra intettek.

Végül meg kellett értenem, hogy nem kezelhetem személyes ügyként azt, ami az Igazgyöngy lett. Ennél jóval nagyobb a felelősségem a történetben. Most olyan világot élünk, hogy az egyszemélyes vállalások könnyen mártírszerepbe tolják az embereket. Az ügynek viszont nem mártírokra van szüksége, hanem a megoldáson dolgozókra. Csapatra, szakmaiságra, és nagy társadalmi beágyazottságra...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése