2020. február 10., hétfő

JÁTSZOM

LITERA / NETNAPLÓ
Szerző: LENCSE MÁTÉ
2020.01.31.


Amúgy meggyőződésem, hogy a tanoda fejlődésének kulcsa a folyamatos felejtés. Rengeteg mindent meg lehetett tanulni az egyetemen a pedagógiáról, de nagyon fontos annak jó részét elfelejteni aztán a terepen...

Úgy alakult, hogy a tanodát főleg Budapesten élő, tanuló, dolgozó emberek viszik, ki állásban, ki önkéntesként. Persze van kivétel, de az közös pont, hogy utazni kell, Told ugyanis nagyon messze van mindentől – nem csak térben. Szerencsére a vonat remek iroda, ahol lehet megbeszélni, készülni, adminisztrálni, eszközöket tanulni, igazából bármit.

Minden héten van néhány bizonytalanság az indulásnál. Először is kell egy kocsi, amivel Biharkeresztesről – a vonat eddig visz – eljutunk Toldra, ami alapvetően nem is gond, de ha az alapítvány egyik kocsija szervizben van, ahogy például most is, akkor bizony komoly logisztika, hogy minden tevékenységhez jusson autó. Mivel a központ, a telephelyek, a célcsoport rengeteg települést jelent, muszáj megoldani. Aztán nem tudjuk, hogy jönnek-e a gyerekek, mert a tanodába ugye nem kötelező járni, nincs jutalmazó vagy kényszerítő rendszerünk, egyedül a motiválásban bízhatunk. És ha jönnek, akkor sem biztos, hogy akkor, amikor számítunk rájuk, mert például nincs délután suli, így három órával hamarabb érnek haza Biharkeresztesről, amit mi tudunk meg utoljára.

A téli megérkezés további bája, hogy a kaját vagy a foglalkozások előkészítését, de úgy általában mindent megelőz a fűtés. Fahordás, begyújtás. A tanoda egy régi vályogház két szobájában működik – plusz konyha, fürdő és szállás, jó időben pedig kert. Ez mind egyébként nem is azért érdekes, hogy jajj, mennyi bizonytalanság, mennyi fölös dolog, hanem azért, mert ilyesmikről nem gondolja az ember, hogy a munkája szerves részei lehetnek. Aztán kiderül, hogy azok. Amúgy meggyőződésem, hogy a tanoda fejlődésének kulcsa a folyamatos felejtés. Rengeteg mindent meg lehetett tanulni az egyetemen a pedagógiáról, de nagyon fontos annak jó részét elfelejteni aztán a terepen. És ez most nem csupán felsőoktatás-kritika, csupán egyszerű megfigyelés. A tanoda egy közösségben működik, és ezt a közösséget kell folyamatosan tanulnunk, hogy értelmesen dolgozhassunk.

Azt várjuk a gyerekektől, hogy iskola mellett, iskola után jöjjenek hozzánk. Csak úgy. Például szerdán 16.10-kor ott várunk négy gyereket a buszmegállóban, hogy az egész napos iskola után jöjjenek hozzánk is kicsit. Tanulni, fejlődni. Vannak olyan gyerekek, akik kilencedik éve járnak rendszeresen és önkéntesen a programjainkra. Én például soha nem csináltam semmit ennyi évig csak úgy, önkéntesen. Mondjuk nem is szorultam rá ilyesmire, hiszen cigány se vagyok – bár csúfoltak vele sokat a barna bőröm miatt, és hát ugye ezzel lehet –, meg zsáktelepülésen sem laktam minden lehetőségtől elzárva, sőt, a szüleim már 10 évesen elintézték nekem az egyetemet egy nyolcosztályos gimibe íratva. Itt most mi attól vagyunk hihetetlenül boldogok, hogy az alapítvány komplex munkája – benne a tanodával – elérte azt, hogy a srácok nyolcadikban szakmát és iskolát választanak, nem csak sodródnak abba a suliba, ahova automatikusan át is vennék őket, hogy aztán vagy befejezzék, vagy ne. És hogy ebben a szülők is partnerek, és a gondolatok elmozdultak Biharkeresztesről Berettyóújfaluba, sőt, Debrecennel is szemeznek néhányan. Pár hónapja magyarázta nekem az egyik középiskolás lány, hogy a következő sulijánál már muszáj lesz bevállalnia a kollégiumot, nem tud bejárós lenni. Nem értettem, hogy miért nem jó az a suli, amit éppen elkezdett, aztán nagy nehezen kiderült, hogy ő már az egyetemről beszél. Még soha senki nem beszélt egyetemre járásról velünk. Persze még csak az első lépéseknél vagyunk meg szavaknál, de összességében azért az nagyon megható, hogy elkezdték elhinni, hogy velük máshogy is történhet az élet...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése