Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2020.04.12.
Bár az az előítélet, amely szerint válságban mindig minden hivatalban lévő kormánynak sikere van, nő a tekintélye, történetileg nézve egyáltalán nem igaz. Járványok gyakran vezettek fölkelésekhez (koleralázadás, 1831, bár ezt a legsötétebb babona okozta); a mostaninál sokkal súlyosabb spanyolnátha-járvány (állítólag húszmillió halott) az első világháború után nem tartóztatta föl a forradalmakat: mert a forradalmak amúgy is napirenden voltak. Ma – nagyjából négyszáz esztendeje először – nincs számottevő rendszerellenzék, nincs az uralkodó hierarchiát átfogó kétellyel és gúnnyal kezelő, kezdeményező, újító, a hatalmat önérzetesen és bizakodva széttörni tervező ellenhatalmi „elit”, mint az értelmiség volt Descartes-tól 1989-ig, tehát a válság – összhangban a pesszimista bölcseleti és világnézeti kordivattal – a tekintélyt erősíti; a tekintély ellen csak a sötét, regresszív és retrográd téboly, a rémmeséket sikoltó paranoid reakció emel szót.
Ahol nincs fölvilágosodás és nincs szocializmus – mint a gondolkodás valóságos alkatrésze –, ott ez lesz a lázadás formája.
Annak a lázadásnak, amely mögött van társadalmi és gondolati erő, a fő módszere az analízis és a kritika; ha belekeveredik a paranoid mítosz, ami előfordul, az hiba. A lázadás lényegisége nem tévesztendő össze a radikális mivoltával. A fölvilágosodásnak (és belső, rousseau-i ellenzékének) számtalan irányzata és áramlata volt, de az egyházzal és a monarchikus-arisztokratikus renddel szemben – nyíltan vagy burkoltan, elvszerűen vagy ravaszkodva – egységes volt. A kivételek látszólagosak. II. József is tudta, hogy az arisztokratikus rendnek, a jobbágyságnak, a felekezeti megkülönböztetésnek, a testi fenyítésnek, a vallás (teológia) tudomány fölötti uralmának stb. mennie kell, mindezt hathatósan elő is segítette, de ő inkább forradalmi diktátor volt, mintsem császár.
A lényeg az, hogy az ész különféle diskurzusait a tekintély ellen használó embercsoportok ellenhatalmat jelentettek a korábbi modern társadalmakban (nem „egy véleményt a sok közül”). Nyugat-Európában a szocializmus soha nem jutott hatalomra, de a francia forradalomtól a XX. század végéig döntő befolyást gyakorolt az államéletre mindenütt, kivéve persze a fasiszta államok kurta fénykorát. A munkásmozgalom párhuzamos hatalma (különféle mértékben) realitás volt, amellyel konzervatív rendszereknek – Bismarcktól de Gaulle-ig – számolniuk kellett, számoltak is.
Semmi ehhöz hasonló nem észlelhető ma.
A kapitalizmus – ahogy egyszer írtam – ma betölti a teljes horizontot, ami még soha nem esett meg korábban. Jobbra korlátozta a trón és az oltár (ill. ideológiai utódai), balra a szocializmus (a munkásmozgalom). Mindkét korlát elkorhadt.
Ebben az előzmény nélküli – ijesztő pompájában csak pár éve kibontakozott – helyzetben a korábbi diktatúrák által elpusztított (vagy létre se jött, vagy kulturális önállóságától rég megfosztott) polgárság nélküli polgári társadalomtól várják el az önvédelmet, sőt: a nem polgári szférák védelmét, ami (lássuk be) nem túl realisztikus nézet.
Mindezt Kelet-Közép-Európában súlyosbítja a különösen nálunk súlyos filozófiátlanság és elméletellenesség, amely a dolgok végiggondolatlanságából, pontosabban: a végiggondolásuktól való vonakodásból, végső soron: a gyarmati jellegű őszintétlenségből, színlelésből, irigység és szolgalelkűség elegyéből keletkezett, ez ressentiment (zúgolódó neheztelés), ami mindig jelen volt, de nem volt ennyire domináns. A reformkor, a forradalmak, az 1947/48-i álgyőzelme (végső soron: egyszerre emancipatív és represszív állammá változtatása) előtt hősies és önföláldozó munkásmozgalom, az inszurgens értelmiség évszázada: abban a korban nem ezek a társaslélektani, morálpszichológiai elemek domináltak, bár az uralkodó osztályból nálunk mindig hiányzott a nagyság. (Abban van nemeslelkűség és lovagiasság, hogy gróf Teleki miniszterelnök öngyilkosságot követ el, mert a magyar állam szószegő katonai támadást követ el Jugoszlávia ellen, de nagyság nincs benne, hogy ezt akkor követi el, amikor az egész – irredentizmusra és a szomszéd népek iránti következetes gyűlöletre, no meg antiszemitizmusra alapozott – közéleti pályájából fakadó logikus következtetéseket vonják le az ő szellemében alárendeltjei, politikai szövetségesei és a kormányzó.)
Ha tehát itt a polgárságpótlék – többnyire másutt is csak ez van, ez nem magyar sajátosság, csak a dolog mértéke – a „liberális demokráciát” akarja megvédeni, akkor szembe kellene néznie e konstrukció nehézségeivel, és elég szomorú, hogy ezt nekünk kell helyette megtennünk, akik nem vagyunk se polgárok, se polgáriak, noha a polgári kultúra kényszerű, ám nem hálátlan örökösei...
Annak a lázadásnak, amely mögött van társadalmi és gondolati erő, a fő módszere az analízis és a kritika; ha belekeveredik a paranoid mítosz, ami előfordul, az hiba. A lázadás lényegisége nem tévesztendő össze a radikális mivoltával. A fölvilágosodásnak (és belső, rousseau-i ellenzékének) számtalan irányzata és áramlata volt, de az egyházzal és a monarchikus-arisztokratikus renddel szemben – nyíltan vagy burkoltan, elvszerűen vagy ravaszkodva – egységes volt. A kivételek látszólagosak. II. József is tudta, hogy az arisztokratikus rendnek, a jobbágyságnak, a felekezeti megkülönböztetésnek, a testi fenyítésnek, a vallás (teológia) tudomány fölötti uralmának stb. mennie kell, mindezt hathatósan elő is segítette, de ő inkább forradalmi diktátor volt, mintsem császár.
A lényeg az, hogy az ész különféle diskurzusait a tekintély ellen használó embercsoportok ellenhatalmat jelentettek a korábbi modern társadalmakban (nem „egy véleményt a sok közül”). Nyugat-Európában a szocializmus soha nem jutott hatalomra, de a francia forradalomtól a XX. század végéig döntő befolyást gyakorolt az államéletre mindenütt, kivéve persze a fasiszta államok kurta fénykorát. A munkásmozgalom párhuzamos hatalma (különféle mértékben) realitás volt, amellyel konzervatív rendszereknek – Bismarcktól de Gaulle-ig – számolniuk kellett, számoltak is.
Semmi ehhöz hasonló nem észlelhető ma.
A kapitalizmus – ahogy egyszer írtam – ma betölti a teljes horizontot, ami még soha nem esett meg korábban. Jobbra korlátozta a trón és az oltár (ill. ideológiai utódai), balra a szocializmus (a munkásmozgalom). Mindkét korlát elkorhadt.
Ebben az előzmény nélküli – ijesztő pompájában csak pár éve kibontakozott – helyzetben a korábbi diktatúrák által elpusztított (vagy létre se jött, vagy kulturális önállóságától rég megfosztott) polgárság nélküli polgári társadalomtól várják el az önvédelmet, sőt: a nem polgári szférák védelmét, ami (lássuk be) nem túl realisztikus nézet.
Mindezt Kelet-Közép-Európában súlyosbítja a különösen nálunk súlyos filozófiátlanság és elméletellenesség, amely a dolgok végiggondolatlanságából, pontosabban: a végiggondolásuktól való vonakodásból, végső soron: a gyarmati jellegű őszintétlenségből, színlelésből, irigység és szolgalelkűség elegyéből keletkezett, ez ressentiment (zúgolódó neheztelés), ami mindig jelen volt, de nem volt ennyire domináns. A reformkor, a forradalmak, az 1947/48-i álgyőzelme (végső soron: egyszerre emancipatív és represszív állammá változtatása) előtt hősies és önföláldozó munkásmozgalom, az inszurgens értelmiség évszázada: abban a korban nem ezek a társaslélektani, morálpszichológiai elemek domináltak, bár az uralkodó osztályból nálunk mindig hiányzott a nagyság. (Abban van nemeslelkűség és lovagiasság, hogy gróf Teleki miniszterelnök öngyilkosságot követ el, mert a magyar állam szószegő katonai támadást követ el Jugoszlávia ellen, de nagyság nincs benne, hogy ezt akkor követi el, amikor az egész – irredentizmusra és a szomszéd népek iránti következetes gyűlöletre, no meg antiszemitizmusra alapozott – közéleti pályájából fakadó logikus következtetéseket vonják le az ő szellemében alárendeltjei, politikai szövetségesei és a kormányzó.)
Ha tehát itt a polgárságpótlék – többnyire másutt is csak ez van, ez nem magyar sajátosság, csak a dolog mértéke – a „liberális demokráciát” akarja megvédeni, akkor szembe kellene néznie e konstrukció nehézségeivel, és elég szomorú, hogy ezt nekünk kell helyette megtennünk, akik nem vagyunk se polgárok, se polgáriak, noha a polgári kultúra kényszerű, ám nem hálátlan örökösei...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.