Szerző: DEBRECZENI JÓZSEF
2020.07.17.
A demokratikus rendszerváltozás kormánya megalakulásának 30. évfordulóján ismétlődően és lelkesen idézik Antall József szavait: „keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője”. Szeretném lehűteni a lelkesedést: Antall nemcsak hogy nem akart effélét, de a lehető legtávolabb állt tőle, mi több, politikai értékrendjével szögesen ellentétes volt az a „keresztény Magyarország”, amelyért mai méltatói hevülnek. Mert antidemokratikusnak, az országra, sőt a világra nézve is halálos veszélynek tartotta az antiliberális vallási-politikai fundamentalizmust (álljon bár mögötte fanatikus hit avagy cinikus hatalomvágy).
De hát ő maga mondta – vethetik ellene. Csakhogy a fent idézett kijelentés nem dokumentálható. Nem Antall Józseftől hallottuk. Hanem Bolberitz Pál címzetes apáttól. Ki egykor Antall tanítványa volt, ezért kérette őt a vallását életében formálisan nem gyakorló, nem templomjáró, nem áldozó, az ájtatoskodástól irtózó kormányfő a halálos ágyához, hogy szolgáltassa ki neki a szentségeket. Bolberitz a temetési szónokok egyikeként idézte, illetve interpretálta a haldoklótól őáltala hallottakat: „keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője... Azt mondotta, hogy a keresztény Magyarországnak van jövője... Mert mint történész tudta, hogy a keresztény eszmerendszerek kétezer éves elveket tartalmaznak, amelyek nemcsak igazak, hanem működőképesek is... A magyarság létezni tud, fenn tud maradni, de nézete szerint akkor, hogyha a Szent István-i szellemiség alapján keresztény elvekre és erkölcsi gyakorlatra támaszkodik. Vagyis hitre, imádságra, a tízparancsolat és a szeretet fő parancsának teljesítésére.”
Bárkiről elképzelhető, hogy a halál torkában elbizonytalanodik, a vallás segélyéhez folyamodik – Antallról is. Ám hogy a személyes segélykérésen túl politikai értékvilágát, meggyőződését, életművét is megtagadja – az ő esetében kizárt. Márpedig a Bolberitz által prezentált mondatok szöges ellentétben állnak mindazzal, amit Antall egész életében képviselt.
E súlyos kijelentés komoly alátámasztást igényel. Messziről kezdem. Vallás és politika összefonódása egyidős az állammal, utóbbi birtokosai kezdettől transzcendens legitimációval igazolták uralmukat. A történelem első folyam menti civilizációi teokráciák voltak: az uralkodók nem csak istenek nevében gyakorolták despotikus hatalmukat, de maguk is annak számítottak. A keleti istenkirályságokban egybefonódott a spirituális és a világi hatalom: a sumer ensi, az egyiptomi fáraó egyszerre volt vallási és állami vezető.
A templom és a palota csak az ókor új típusú civilizációja, az antik görög-római esetében jelentett külön intézményt. A köztársasági államformában nemcsak politika és vallás vált külön, de alapvetően megváltozott az immár világi jellegű hatalom legitimációja is. A törvények által korlátozott, meghatározott időre szóló mandátumú, választott (vagy sorsolt) állami tisztségviselők felhatalmazása nem fölülről, az istenektől származott, hanem alulról: a szabad egyének alkotta társadalomtól, a népgyűléstől, a szenátustól stb.
Az antikvitás romjain fölépült középkori európai monarchiák azonban újra a vallási és a világi hatalmat összekapcsolva működtek. A királyok transzcendens legitimációval, „Isten kegyelméből” uralkodtak, amiért nem alattvalóik, hanem „Isten színe előtt” kellett felelniük. Ám a spirituális (pápai) és a világi (uralkodói) hatalom nem nőtt össze, legalábbis a nyugati (római) kereszténység körében – szemben a keleti (bizánci) ortodoxiával, ahol a világi vezető egyházfő is volt (cezaropapizmus). Igazi fundamentalista alapon az iszlám államok működtek, működnek: a világi törvényeket a valláserkölcs diktálja, így zajlik a hatalomgyakorlás is.
A nyugati politikafejlődés a polgári átalakulással aztán ismét kilépett a vallásos keretből: az európai (s az észak-amerikai) szisztéma visszatért az antikvitásban egyszer már működő demokratikus modellhez, szakítva a vallási-politikai fundamentalizmussal. Az uralkodók felülről eredeztetett hatalma fokozatosan kiüresedett (brit alkotmányos monarchia) vagy megszűnt (amerikai vagy francia köztársaság), s a kormányzati hatalom gyakorlása a parlamenteknek felelős miniszterelnök vagy a nép által közvetlenül választott elnök feladata lett. A legitimáció lentről jött, a felelősség lefelé irányult, a hatalom demokratikussá vált. Az átalakulás szerves része volt a szekularizáció: az állam és az egyház intézményes szétválasztása, ami megszüntette az egyház világi hatalmi szerepét. Ez a XIX. század végén történt a polgári házasság, anyakönyvezés stb. intézményesítésével.
Magyarországon (II. József kísérlete után) 1848-ban következett be gyökeres változás állam és egyház viszonyában (például megszűnt a papi tized); a teljes szétválasztásra pedig Wekerle Sándor első miniszterelnöksége alatt (1892–95) került sor a liberális egyházpolitikai törvényekkel.
Fentiekből nyilvánvaló, hogy a demokrácia működésének alapfeltétele politika és vallás elkülönülése: a szekularizáció. A demokrácia ab ovo világi hatalmat feltételez. Mert mi a döntő különbség a szekuláris demokrácia és a vallási-politikai fundamentalizmus világképe között? Az első szerint a politika nem más, nem több, mint a társadalomban létező különféle érdekek és értékek artikulálása, képviselete. Ezek szabályozott keretek közt zajló versenye, rangsorolása, érvényre juttatása. A demokrácia világában nincs alapvető morális különbség a verseny szereplői között. Egymást ellenfélnek tekintik, akit le kell győzni, ám akivel – épp a verseny fönntarthatósága érdekében – együtt is kell működni.
A fundamentalizmus világa merőben ellentétes ezzel. A hatalom ott vallási alapon áll, ami eleve monolitikus struktúrát feltételez. A más értékrendet képviselő politikai szereplő (ha van egyáltalán) nem ellenfél, akit le kell győzni, hanem ellenség, akit meg kell semmisíteni. Hiszen szembeszegül az isteni renddel, a Gonoszt képviseli. Neki nincs jussa a politikai részvételre, vele nincs alku, ő rosszat akar az embereknek, a nemzetnek. A politika nem legitim érdekek ütköztetése és rangsorolása, hanem végső morális küzdelem. Lelki és világnézeti harc, mely életre-halálra szól. A politikustól erkölcsi útmutatást várnak hívei, ő pedig odaadást, feltétlen hitet kér cserébe.
A politikának ez a fölfogása a nyugati demokráciákban eltűnt a polgári átalakulással, de az elmúlt évtizedekben újra megerősödött – Európában is, Magyarországon is. Teret nyert egy új antimodernista attitűd. Képviselői elutasítják a szekularizációt, a politikára újra mint az isteni igazság leképezésére tekintenek. Elvárják, hogy irányt mutasson, választ adjon saját létkérdéseikre. A politika identitást közvetít, a politikai ellenfél pedig átlényegül az egyén identitását fenyegető ellenséggé. Mindez egy ráción túli, a hit feltétlen voltára, érzelmekre és szenvedélyekre építő kizárólagosságot érvényesít. És hamar odavezet, hogy a hatalom korlátait megszabó törvényeket is negligálják, és hozzáigazítják a hitbéli kizárólagossághoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.