2016. december 8., csütörtök

AZ ÚJRAÉRTELMEZETT HAGYOMÁNY - A KÁDÁR KORSZAK DEMOKRATIKUS ELLENZÉKE ÉS ELŐDEI

TÖRTÉNELEMTANÁROK EGYLETE
Szerző: Rainer M. János
2016.12.07.


A címben szereplő „demokratikus ellenzék” fogalmán az alábbiakban azt a másként gondolkodói csoportot értem, amely magát a hetvenes évek közepétől ezen a néven határozta meg. Eredete a hatvanas évek harmadik harmadától létező különféle (politikai, irodalmi, művészeti) kritikai, a hivatalos értékrenddel és hatalmi intézményrendszerrel szembeforduló, többnyire budapesti értelmiségi szubkultúra-jellegű körökre vezethető vissza. A hetvenes évek közepétől mind szervezettebb és tudatosabb tevékenységük középpontjában az emberi és állampolgári jogok követelése és demonstratív gyakorlása, a hivatalos-kontrollálttól független nyilvános szóbeli és írásbeli kommunikáció került. A nyolcvanas évek elejétől a Beszélő és más sokszorosított szamizdat folyóiratok váltak a tevékenység fő színterévé. A demokratikus ellenzék historiográfiája egyelőre nem túl gazdag, elsősorban a magyar politikatudomány középnemzedékének legjelentősebb képviselői foglalkoztak ezzel a kérdésse.

A jelen szöveg a demokratikus ellenzéket a magyar politikai gondolkodás 1945 utáni történetében szemléli. Ha a szovjet típusú rendszer hazai időszakát politikatörténeti szakaszokra osztjuk (presztalinizáció 1945-47, klasszikus sztalinizmus 1948-53, korrekció/rekorrekció1953-56, Kádár-korszak 1956-87, átmenet 1987-) akkor vizsgálódásunk szempontjából két szakasz érdemel különleges figyelmet: a Kádár-korszak (annak is inkább középidőszaka a hetvenes évektől a válságig) és az 1945 utáni átmenet évei. A hetvenes évek ellenzéke közvetlen eszmetörténeti előzményei ugyanis részben a háború utáni évekre nyúlnak vissza, elsősorban Bibó István gondolataihoz és megközelítéseihez. Bibóra, mint a 20. század utolsó harmadában is lehetséges és érvényes politikai gondolkodóra a demokratikus ellenzék hosszú kerülő után talált rá. 1953-tól ugyanis egy negyedszázadon át a marxista revizionizmus kvázi-demokratikus politikai ideológiája volt a jószerével egyetlen lehetséges politikai gondolkodásforma (kivéve talán a forradalom néhány néhány hetét). A revizionizmus nem tárgya ennek a szövegnek, amely a mai magyar demokratikus gondolati hagyomány kiegészítésére tesz javaslatot. Mint előzmény és kontextus azonban nem kerülhető meg.

1. A magyar politikai gondolkodás helyzete 1945 után


A demokratikus politikai gondolkodás súlyos tehertételekkel indult a háború után. Személyi állománya megfogyatkozott, a túlélők/maradók elbizonytalanodtak. A baloldali, de nem demokrata irányzatok (szovjet kommunizmus alig álcázott formája, radikális-agrárius populizmus) hatalmas offenzívába kezdtek és igen kedvező recepcióra találtak a háborút meg- és túlélt fiatalság körében. A szovjet megszállás gyakorlata és perspektívái, az úgynevezett népi demokrácia és visszásságai, a kommunisták szerepe, a politikai rendőrség korán tabutémák lettek. Ez az offenzív fellépés megszülte a maga defenzív reakcióját: elejét vette a Horthy-korszakra vonatkozó értelmes (ön)kritikának, átadva a terepet a differenciálatlan kiátkozásnak.
 

E kedvezőtlen feltételek ellenére a politikai gondolkodás nem vált azonnal lehetetlenné. Eredményei értékes hagyományt képeznek ma is a társadalmi reform, a politikai forradalom és a demokrácia témakörében. E hagyomány legértékesebb része Bibó István gondolatvilága. Azt példázza, hogy 1945 után is lehetséges volt érvényes gondolatokat megfogalmazni, még a jelzett korlátok között is. Maga Bibó 1956-ban, később követői és a tőle tanulók is ide, az 1945 után általa kifejtettekhez tértek vissza.
 

Bibó abból indult ki, hogy a 20. század közepére érő Magyarország demokratikus modernizációja csak valamilyen forradalmi átalakulással lehetséges. Ezt nevezte az emberi méltóság forradalmának. „Ez a forradalom nincs kötve társadalmi és gazdasági fejlődési időszakhoz: a társadalmi és gazdasági fejlődési átmenetek megtörténhetnek nagyobb politikai megrázkódtatások nélkül is, de az emberi méltóság egyetlen forradalmának […] valamikor le kell zajlania ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk.” 1945 elsöpörte a régi rendszert, de forradalom nélkül – ezt érezte Bibó a magyar demokrácia válságának.
Pontosabban úgy érzékelte, hogy a változások nem demokratikus irányba tartanak, a tovább élő nem-demokratikus, alattvalói mentalitások pedig megkönnyítik a szovjetizálók dolgát. Bibó megoldási javaslata a határolt forradalom: egyes részterületeken forradalmi átalakítás, másutt teljes konszolidáció. Ennek érdekében kész volt elfogadni az 1945-ös választási eredmények akár antidemokratikus korrekcióját és az FKgP megtisztítását is. Indítványának része volt a szovjeteknek tett feltételes szuverenitási ajánlat: általános katonai-stratégiai igényeiket elfogadjuk, de ne erőltessék az országra a politikai uralom szovjet rendszerét. Bibó adaptálói a hetvenes évek végén teljes joggal vonták kétségbe, hogy a szovjetek és a magyar kommunisták vezetői ezt a szabályrendszert valaha is elfogadták volna. Ugyanakkor a már berendezkedett, válságokat túlélt és belátható időn belül megdönthetetlennek tűnő szovjet rendszer belső változása szempontjából a határolt rendszerváltozás gondolata továbbra is érvényesnek tűnt. „[Bibó] maga is szocialista volt, s hasonlóan a majdani revizionista kommunistákhoz, abból indult ki, hogy a gazdaság szocialista berendezkedése és a politikai demokrácia intézményei nem taszítják, hanem vonzzák egymást. Úgy látta, hogy a modern történelem és két párhuzamos fejlődési iránya csak átmenetileg került szembe az orosz forradalomban.”...

ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.