2019. szeptember 28., szombat

ÉLET ÉS IRODALOM 2019/39. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: ÉS
2019.09.27.


F E U I L L E T O N

Báron György: Reflektorfényben

I N T E R J Ú

Szekeres Niki: „Hogyan zajlik az életünk”
Beszélgetés Barnás Ferenccel

Barnás Ferenccel a frissen megjelent, Életünk végéig című új regényét illetően beszélgettünk arról, hogyan születik egy regény, lehetséges-e függetlennek maradni, és kell-e, lehet-e a minket leginkább meghatározó közegektől elszakadni, vagy éppen azokra másképpen tekinteni...

Széky János: Intézményi sokk
Beszélgetés Tóth István János közgazdásszal

Szerda óta olvasható a világhálón a felmérés az MTA-dolgozók kivándorlási és pályaelhagyási szándékairól (surveyofscientists-hungary.eu). Kiderült, hogy csaknem megkétszereződött azoknak az aránya, akikben felvetődött, hogy munkahelyet változtatnak, illetve külföldön akarnak munkát vállalni; és hasonlóan megnőtt azoknak az aránya, akik már tettek is komoly lépést ebben az ügyben. A kutatást Tóth István János, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa vezette. Mi történik és mi fog történni a fejlett világban ritka kormányzati beavatkozás nyomán az akadémiai kutatóhálózattal és egyáltalán a magyar tudományossággal?

K R I T I K A

Csuhai István: Máshol
Hegedűs Ágota: miszizdontdisztörb. Parnasszus Könyvek, Tipp Cult Kft., Budapest, 2019, 297 ol­­dal, 2590 Ft

Bármiféle felismerhető konkrétum vagy megfeleltetés nélkül olyan erősen van belekódolva a mostani undok világ a miszizdontdisztörbbe (nem a politikája, hanem az etikája, a mentálhigiénéje, az alapszabálya, hogy ha előtted van, vedd el), hogy ez harminc-negyven évvel ezelőtt észveszejtő képtelenségnek, nonszensz lehetetlenségnek hatott volna. A furcsa ebben az, hogy egészen biztosan lesz olvasója a könyvnek, akit levesz majd a lábáról ez a talmi, sokszor nyelvileg is megjelenített, a kiszólásaiban érzékeltetett világ, a könyv legláthatóbb, legkézzelfoghatóbb rétege, és nem fogja észrevenni a fentebb már említett írói eljárást, a szerzői-elbeszélői dezillúziót, a szövegek második-harmadik rétegében érvényesülő tiszta fogalmazást, az apró részletek iránti taktilis fogékonyságot vagy éppen a szépirodalmi-narratív eszközökkel kimondott ítéletet e világ fölött...

A HÉT KÖNYVEI

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon...

Benedek Szabolcs: Ex libris

Horváth Péter: Bábel
Ungvári Tamás: A Gólem és a prágai rabbi
Tarján Tamás: Kézjegyek a félmúltból
Bíró-Balogh Tamás: A megvadult írógép

Kálmán C. György: Közbeiktatás
Lajos Walder–Vándor Lajos: The Complete Poems / Összes versei. Bilingual Edition / Kétnyelvű kiadás. Fordította és az utószót írta Walder Ágnes. Előszó: Don Paterson. Up­­per West Side Philosophers, Inc., New York, 2019, 418 oldal, 30 dollár

Elképesztően mulatságos, élvezetes és friss költészet. Ami teljesen feledésbe merült, holott legalább a legutolsó évtizedek költői közül nagyon sokan mintha Vándor Lajoson nőttek volna föl. Azért annyira élő, mert mintha a groteszk, humoros, köznapi hangvételű szövegeket mintha csak éppen tegnap írták volna.

Körösztös Gergő: Dolgok, én, te, én
Dékány Dávid: Dolgok C-hez. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 60 oldal, 1499 Ft

Ez a rosszízű személyesség az, ami az egész kötetet meghatározza, és ami miatt úgy érzem, a szövegek majd mindegyike ugyanúgy, játék és reflexió nélkül dob le magáról. Ez pedig épp azokkal a mozzanatokkal a legdisszonánsabb, amiket fentebb elmozdulásként neveztem. Ilyen kitörési pontok lehetnének: a Sickratmant és a szürrealistákat idéző nyitóvers (Készülődik), vagy a Jegyzet és a Másik című versek párosa, amely arra a kétségkívül aktuális gyakorlatra reflektál, hogy a versek banális, telefonba írt jegyzetekből születnek, vagy a címben előrevetített tárgyiasabb vonal, amire a természettudományos érdeklődés is ráerősít (Lelet, Toboz). A legnagyobb potenciált mégis a visszatérő haláltémában látom. Az, ahogyan a beszélő saját búcsúszertartását tervezgeti, sok aspektust ír újra a test-tárgy dichotómiától a biologizmusig. És mégis, a három konkrét „végrendelet” (Puhatestű, Minden, Szülinap) kizárólag az utolsó csíny lehetőségeként láttatja a halált, így dobva el minden valóban személyes tétet, és a valódi újítás lehetőségét.

Biró Zsombor Aurél: Aztán hirtelen elfogynak a szavak
Xaver Bayer: Az átlátszó kezek. For­dí­totta Lesi Zoltán. Fiatal Írók Szö­­­­vet­­sége–Kalligram Kiadó, Bu­­da­­pest, 2019, 160 oldal, 2500 Ft

A recept jól átgondolt, de pofonegyszerű. Bayer kidolgoz egy enyhén abszurd világot, csinál hozzá két cselekmény-sablont, amiket felváltva használ, aztán lerakja ide narrátorait, akik ugyanazon a semleges, távolságtartó hangon szólalnak meg, és kicsit sétáltatja, kicsit filozofáltatja őket. Az alapkoncepció akár izgalmas is lehetne, csak hát az elmúlt évek kortárs magyar prózáján nevelkedett olvasó várná a történetet, a drámát, a katarzist, vagy legalább a humort, a nyelvi játékot. Itt meg ilyenek nincsenek, ezeket a szövegeket más játékszabályok szerint kell olvasni.

Lipovecz Iván: Szellemi könnyedség
Paul Lendvai: Törékeny Európa. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 223 oldal, 3490 Ft

Paul Lendvai már jó ideje egyszemélyes intézmény Ausztriában és sokak által olvasott szerző más országokban is. A közönség nem csak nagy tudásról tanúskodó írásaiból, de remek előadóként és szenvedélyes debattőrként is jól ismeri. Ezzel a legutóbbi könyvével olvasóit és önmagát is megajándékozta 90. születésnapja alkalmából. Az eltékozolt világ – ezzel a címmel jelent meg a könyv idén a salzburgi Ecowin kiadónál, amelynek a neve állítólag arra utal, hogy csak haszonnal kecsegtető kiadványokkal foglalkozik. Nos, Lendvai esetében aligha vállalt túl nagy kockázatot: már a második kiadást nyomják. Itthon a Noran Librónak valószínűleg fejtőrést okozott a címadás, miután 2011-ben náluk jelent meg Lendvai Az eltékozolt ország című könyve a rendszerváltás utáni két évtized Magyarországáról. A Törékeny Európa eléggé semleges cím, és nem utal az eredeti mű iránymutató alcímére: Találkozások és emlékezések. Pedig a könyv valójában pont erről szól: az újságírásban német és angol nyelven hatvan évet eltöltött Lendvai számára – és így az olvasó számára is – a legemlékezetesebb találkozásokról...

Bod Péter: Elveszett magyar illúziók
Kötter Tamás: Nem kijárat. Kal­lig­ram Kiadó, Budapest, 2019, 238 oldal, 3990 Ft

A nemrégiben megjelent Nem kijárat ismét novellákat tartalmaz. Tematikailag szorosra fűzött kötet, a szerző nem bízott semmit a véletlenre. Apró hazugságok egy férfi életéből alcímmel dolgozott, előzetesen is félreérthetetlenné téve, hogy egyetlen alak köré szervezi tizenhét részből álló elbeszéléskötetét. Ugyanakkor élt a nézőpontváltás lehetőségével, néhány novellának Kiss Tamás csupán mellékszereplője, és ez az eljárás a figura ábrázolhatóságának variációit gazdagítja. Munkamódszerének lényege, hogy az időrendet követve a vidékről a fővárosban kerülő, jogászdiplomát szerző Kiss Tamás életútjának mozaikdarabjait rakja egymás mellé...

Schiller Mariann: Arany és Fehér ház
Salman Rushdie: A Golden ház. Fordította Greskovits Endre. Helikon Kiadó, Budapest, 2019, 525 oldal, 3999 Ft

Az elbeszélőnek neve van, és hébe-korba kiszól olvasójához: „Szólítsanak Renének. Mindig tetszett, hogy a Moby Dick narrátora tulajdonképpen nem árulja el a nevét.” Rene Unterlinden (intellektuálisan beszélő még a neve is) egyfelől tapasztalatból beszél: azt mondja, amit tud. Másfelől, mint egy a tapasztalataiból filmforgatókönyvet író művész, kiegészíti azokat a fantáziájából. De számos fontos ponton kényszerül más tudásából építkezni. Ez lehet pletyka, de olykor egy másik szereplő tudása, élménye – ami többnyire szervesen csatlakozik a fősodorhoz. Ami a regény időkezelését illeti, abban meglehetősen konzervatív. Nem mindig halad ugyan időrendben a történet (a főszereplő Nero Golden a regény végén meséli el a regény története előtti bombayi életét egy ifjú nőnek, mint Odüsszeusz Nauszikaának), de a kapcsolódások addigra világosak. Részletekre is figyelő olvasó a regény elején már nagyjából tudhatja, mi történt a mű kezdete előtt, s mi lesz a végkifejlet...

Végső Zoltán: Miles és a cool
(Miles Davis: Birth of the Cool – Capitol, 1949/1950/1957/2019)

Ahogy azt Davis életművéből jól ismerjük, minden szólista és sideman az életét meghatározó pályára került, ha játszott a zenekarában. A 22 éves Milesnak ez az első jelentős zenekara, mégis minden szereplő hatalmas ikon lett, még a jazzben azóta sem meghonosodott kürtön játszó Gunther Schuller is iskolát teremtett. A Birth of the Cool a jazz ékköve, egy kitüntetett, de jó darabig mégis rejtőző pillanat ékköve. Történelmileg, zeneelméletileg, a hangszeres játék megreformálását tekintve olyan alapmű, amilyen azóta sem született. Van tehát mit ünnepelnünk...

György Péter: Látszatkiállítás
Bosch+Bosch és a vajdasági neoavantgárd mozgalom

Králl Csaba: Tér, újratöltve
(Somló Dávid: Drift – Placcc Fesztivál, szeptember 22.)

A 2008 óta működő Placcc Fesztivál – már a neve is beszédes – a színház fekete doboza helyett a helyszínspecifikus előadásokat és művészeti projekteket részesíti előnyben. Úgy is lehetne fogalmazni, nem becsalogatja a nézőt a hagyományos kulturális intézményekbe, hanem odaviszi a színházat (a kortárs művészeti eseményeket) az emberek orra elé – közterekre, rendhagyó helyszínekre –, ahol amúgy is sokan megfordulnak. Így talált magának a szakmai érdeklődőkön túl véletlenszerű közönséget Somló Dávid Drift című hangkoreográfiája is a hétvégenként sem elnéptelenedő Széll Kálmán téren. A szabadtéri projektek, utcai performanszok, kulturális célú villámcsődületek, történjenek bármennyire random is, az esetek döntő többségében kifejezetten tüntetnek önnön jelenlétükkel, hiszen a céljuk is ez: a figyelemfelkeltés. A Drift nem ilyen. A Drift rejtőzködik...

Molnár Zsófia: Viszonyaink
(Becéző szavak, Belvárosi Színház, szeptember 11.; Megyek utánad, Jurányi, szeptember 18.)

Nos, Kocsis Gergely a Belvárosi Színházban látható rendezése még Shirley MacLaine és Jack Nicholson legmegátalkodottabb rajongóinak sem fog csalódást okozni. Nem azért, mert szolgaian másolja az amerikai filmipar 1983-as (azaz mára bizonyos – nem minden – tekintetben kissé megkopott, de töretlenül szerethető) termékét, hanem mert tiszteletben tartja...
Fáy Miklós: Ránki-menyegző
(Ránki Dezső zongoraestje – Müpa, szeptember 21.)

Közben egy kicsit az is zavar, hogy miért nincs őrületes fogadtatás, hujjogás, őrjöngés, nevek skandálása és hetven ráadás. De ez is butaság, a közönség nem tombol, de csak azért, mert ez nem tombolós hangverseny, a fogadjisten olyan, mint az adjonisten, mindenki figyel, senki nem fészkelődik, nincs krákogás. Nincs ráadás, de Ránki már másfél órája zongorázik megállás nélkül, nincs szünet, a zongora félhalott, és egyébként is: mit lehetne még érdemben hozzátenni a C-dúr fantáziához? Legfeljebb a Liszt h-moll szonátát, de majd egy másik alkalommal...

Grecsó Krisztián: Migránsok
(Időbevándorlók, norvég sorozat, HBO)

A Beforeigners magyar fordítása, az Időbevándorlók igazából szépelgés, mifelénk ezeket a népcsoportokat a hivatali nyelv a maga aljas eleganciájával csak migránsoknak szokta nevezni. Hiszen a fikció szerinti, két különböző időkorszakból érkező idegenek éppen afféle együttélési, szociális és magánéleti problémákat hoznak, mint amilyeneket a létező menekülthullámok. A sorozat mégsem attól igazán jó, hogy úgy általában tükröt tart a kurrens társadalmi problémák elé, hanem mert arra is képes, hogy megmutassa, hogyan látják a más kulturális közegből érkezők az adott többségi társadalmat, milyen sok hibája van, mennyire sebezhető, túlzó, elkényelmesedett és öntelt, hogyan fürdőzik önelégülten és tévesen saját – gyakran csak odaképzelt – toleranciájában...
Károlyi Csaba: Utolsó üzlet
(Dobszerda – Váradi Júlia műsora, Klubrádió, szeptember 4., szeptember 11.)

Závada regénye emberi dilemmákat jár körül. Ez a két óra pedig remek összefoglalója mindannak, hogyan érdemes és hogyan nem érdemes regényt olvasni. Ám az is érdekes, hányféle olvasata lehet az irodalomnak, mely a mi sorsunkról szól...

I R O D A L O M

Szív Ernő: Kisbeszéd az iróniáról

Mármost az irónia ironikus megközelítése egészen újszerű szerkesztői gyakorlat, mégis egyszerű, mint a fűszál, és kézenfekvő is, tehát hogy például az elhivatottan ironikus szöveget ironikus eljárás után csontkemény valóságként, mit ne mondjak, rögrealitásként értékeljük, hogy nemcsak szó szerint veszünk bizonyos állításokat, hanem könnyedén és különösebb aggály nélkül kiragadhatjuk a környezetükből, amely művelet aztán nagy és igazán gazdag távlatok kinyílását eredményezi. Univerzális lehetőség. Könnyen meglehet például, de azt csak az irodalmároknak mondom óvatosan és nagy tisztelettel, talán már megint újra kell írni az irodalomtörténetet. Ó, és nem csak a magyar nyelven írottat. A világirodalom is új megközelítésbe kerülhet, és még véletlenül sem szeretném magam olyan gigászok mellé helyezni – én már Lajos mellett vagyok –, de újra kellene értékelni Csehovot vagy Kafkát, és bizony egy Nobel-díjas magyar író is megannyi csemegét és újdonságot nyújthat, hogyan is volt ő ott boldog, ahol volt...

Odze György: Utaztál már betegszállítóval?

Pedig érdemes, mert így megismerheted Magyarország rejtett arcát. Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű, fiatal fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség. A betegszállítás sem olyan nagy öröm, Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végül is nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb...

Murányi Sándor Olivér: Ketten mennek, beszélgetnek

Elmondom neki a félelmeim, azt, hogy nem tudom, képes leszek-e megtartani a családom, mert nagyon rossz a természetem. Hogy mindenhol otthon vagyok, tehát sehol. Hogy nem akar szűnni vándorösztönöm akkor sem, ha régen stoppal, ma saját terepjáróval utazom. Hogy nem tudok nyugton ülni, mert valami hajt – nem tudom, hova. Hogy nem látszik a pótcselekvésektől az életem, és nem tartok semerre. Önsajnálat nélkül, negyvenen túl is ugyanaz a szőke kisfiú maradtam, akinek akkor is riadt marad a tekintete, amikor nagyanyja cukrot ad neki. Hogy nem nagyon tudok mit kezdeni a magánnyal, se vele, se nélküle ez az állapot. Hogy órákat fürdök, mert előrehaladott kényszerbeteg vagyok. Hogy nem sikerült elhagynom a kontinenst, és nem láthattam a Föld számtalan pontját, mert nem vagyok képes magam irányítani a sorsom. Hogy sodródom. Hogy beleveszek a napi teendőkbe. Hogy tele vagyok mindenféle félelemmel – akár paranoiás is lehetek, mert sokszor attól tartok, valaki már főzi számomra embertársaim közül a hátam mögött a fekete levest. Hogy túl korán megvénülhettem, mert szürke hajam láttán szemlesütve köszönnek nekem csókolomot a lányok. Hogy a legtöbb férfi csak a jelenlétemben tisztel, a hátam mögött kinevetnek. Hogy szánalmasan legyintenek, akik ismernek...

Borda Réka: Nyúlverem

Az Alföld nem szép. Legalábbis az a része, ahol én töltöttem a nyarat, de meggyőződésem, hogy a többi sem különösebben magával ragadó. Pedig az emlékek mindent megszépítenek, szokták mondani, engem viszont biztosan nem kerített azóta sem hatalmába a délibáb, az olcsó kocsma vagy a napsugaras ház, amiben van, hogy ember és disznó együtt emészti a napokat.

Utólag visszagondolva fogalmam sincs, hogyan telhettek el hosszú hetek felettem Csengődön az iskolai szünet alatt. Talán csak néhány éjszaka volt. Az viszont rémlik, hogy a szüleimmel telefonon és postán tartottam a kapcsolatot. Amikor levélírásra került a sor, legtöbbször mögöttem állt a nagyanyám, hogy szemügyre vegye, miket rajzolok a képeslapra. Utólag mintha büszkeséget látnék az arcán, amint a kígyókat színezem a nyomdapapíron.

Szóval ez volt nagyanyám: zsémbes, odaadó, de legfőképpen magába forduló asszony. Nagyapám viszont imádott beszélni, hát még mesélni. Kedvencei voltak a gyászhírek, mindegyik helyiről tudott mondani pár rossz szót nekem. Olyan reszkető élvezettel adta elő a róluk terjengő, sötét pletykákat, hogy néha mélységesen megijedtem tőle. Úgy kacagott, hogy attól tartottam, a körte is leesik a kertben nyújtózó fáról. Nagyanyám mindig szidta nagyapámat, amiért ilyen „otrombaságokkal” traktál. Ilyenkor úgy tülkölt, mint egy feldühödött elefánt. Nagyapám csak legyintett, és bugylibicskájával erőszakosabban szelte a kolbászt...

Várkonyi Judit: Az úgy volt

Olvastam én már annyi mindent. Megfojtotta, feldarabolta, szorongatta, rázárta a fürdőszobaajtót, pofon vágta, ezek a szalagcímek olyanok már, mint a sorminta az életen. Betűből rakott csíkok. Némelyiket átfutottam, rögtön összeszorult tőle az öklöm, de nem a dühtől, hanem a szorongástól, tudja, mint amikor az újszülött megmered, ha fél. Aztán sokáig megint úgy tettem, mintha a címek csak vonalas minták volnának. Nem akartam tudni, hogy van ilyen.

Aztán volt egy éjszaka. Nem ismertem rá... Pedig velem élt már akkor. Mondjuk, azt mondta, nem él velem, de egy hónapja hozzám jött haza, akkor hogy kell ezt hívni? Egyedül éltem, ő meg nálam lakott. Ez is az egyik igazsága volt, amit nekem meg kellett tanulnom. Meg hogy az embernek mindig készen kell állnia, hogy bárkit, bármikor fejbe rúgjon az utcán vagy a cigiboltban, ha rosszul néz, vagy elé áll, meg hogy az élet egy háború...

G. István László: Eloltott ítélet

G. István László: Két utóemlék

(tanulmány)

Závada Péter: Félretúr

Kántor Péter: Óriás fekete kalapodra

Jászberényi Sándor: Kavafisz levele Tîrgu Mureșbe

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.