2019. november 1., péntek

ELLENSZÉLBEN

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VÁSÁRHELYI MÁRIA
2019.10.31.



...A változáshoz alapvető szükség volt arra, hogy a szavazók tényleges alternatívát lássanak az ellenzéki kínálatban. Ehhez nélkülözhetetlen volt, hogy az ellenzéki pártok együttműködése hiteles legyen a választók szemében, azt érezzék, hogy itt valódi összefogásról van szó, és nem csupán olyan kényszerházasságról, amelynek már megkötésekor fenik a késüket egymás ellen a résztvevők. Hogy ne legyen kikacsintgatás, kibeszélés, állandó nyilvános gyanúsítgatás és veszekedés. Szükség volt arra, hogy az összefogás vezető ereje ne az ezerszer lejáratódott MSZP legyen, és arra is, hogy a Momentumot ne afféle „ellenzéki ifjúsági szervezetként”, hanem tényleges politikai súlyának megfelelően, egyenrangú politikai szereplőként kezelje a többi párt. Ehhez pedig szükség volt az EU-s választások végeredményére, amely alapvetően átstrukturálta az ellenzéki oldalt. Azáltal ugyanis, hogy Momentum a második legerősebb ellenzéki párt lett, sok fiatal számára, akik egyébként nem mentek volna el szavazni, olyan alternatíva képződött, amelyre jó szívvel adhatták voksukat. 

Felbecsülhetetlen segítséget nyújtott az ellenzék jó szerepléséhez a kormánypártokból áradó önhittség, önteltség és ezzel párhuzamosan az önreflexióra való képesség elvesztése, vagyis a hübrisz, ami minden zsarnoki hatalmat utolér. Motivációját tekintve én ugyanis nem sok különbséget látok az apró felcsúti parasztház mellé épített hatalmas futballkomplexum és Caligula konzullá kinevezett lova között. A fideszes politikusok pökhendisége, pimaszsága, telhetetlensége, a mértéktartás teljes hiánya, a lopás, csalás, hazudozás most törte át a béketűrés határát az állampolgárok nem elhanyagolható részénél. Erre számomra a legeklatánsabb példa Hódmezővásárhely és Lázár János esete. Vajon hogy történhetett meg, hogy Németh László városában, a hagyományosan jobboldali, korábban a Fidesz egyik fellegvárának számító településen, amelyet többnyire kétharmados többséggel vezettek a hagyományos jobboldali pártok, október 13-án elsöprő győzelmet arathatott az ellenzéki összefogás jelöltje. És a képviselő-testületben is, a város történetében először, kisebbségbe szorultak a Fidesz–KDNP és egy helyi civilszervezet delegáltjai, Lázár János pedig, aki 2010-ben még megszerezte a szavazatok több mint kétharmadát, jobbnak látta, ha el sem indul a polgármesteri címért. Pedig a Fidesz-kormány regnálása idején a város dinamikusan fejlődött, és a kampány során fűt-fát ígértek a kormánypártok jelöltjei győzelmük esetén, és súlyos retorziókat vázoltak arra az esetre, ha „rosszul” szavaznak a polgárok. Csakhogy a hódmezővásárhelyiek nem felejtették el Lázár ars poeticával felérő „mindenki annyit ér, amennyije van” beszólását és az ezzel szinkronban lévő viselkedését, a volt polgármester telkén felépült kastéllyal kapcsolatos, egyre kínosabbá váló hazudozást, a városban egyre látványosabban virágzó korrupciót, amelynek egyik legeklatánsabb példája az volt, hogy éppen itt nyert először közvilágítási tendert a miniszterelnök vejének cége, az ELIOS. És a város polgárait nyilván egyre inkább bőszítette a volt városvezető pökhendi, nagyképű önhittsége. Így annak ellenére választották újra az ellenzék jelöltjét, Márki-Zay Pétert, hogy az előző másfél évben belekóstolhattak abba, milyen retorziók várnak arra a városra, amely ellenzéki vezetőt választ magának. Úgy látszik azonban, hogy az eszközökben nem válogató folyamatos lejárató kampány, amelyet Márki-Zay Péterrel szemben folytattak a kormánypártok, és a polgármester másfél éves működése elutasítás helyett rokonszenvet ébresztett sok olyan hódmezővásárhelyi polgárban is, akik egyébként nem mentek volna el szavazni. Így azután hiába kapott a kormánypártok jelöltje csaknem pontosan ugyanannyi szavazatot, mint Lázár 2010-ben, Márki-Zayra – az egész országban legnagyobb részvétel mellett – 15 százalékkal többen szavaztak. A kormánypártok arroganciája ugyanis saját tábora helyett az ellenzék szavazóit mozgósította. És ez történhetett számos más településen és fővárosi kerületben is, ahol az ellenzéki összefogás győzött. Abban, hogy a korábban csaknem reménytelennek tartott VIII. kerületben végül Pikó András javára billent a mérleg, meggyőződésem szerint döntő szerepe volt a minden tisztességes embert felháborító rendőrségi intézkedésnek, de Baranyi Krisztinának és a többi ellenzéki jelöltnek is sokat segített az ellenük indított kormánypárti lejárató kampány. Ahogy például a VII. kerületi jelöltnek, Niedermüller Péternek nemkevés szavazatot hozhatott a két, nyilvánvalóan esélytelen, álellenzéki jelölt indulása. És a kormánypárti média által sztárolt „herevasaló” Berki Krisztián indítása is inkább hozott, mint vitt szavazatot Karácsony Gergelynek. Hiszen a választáson Berkinek az állítólag általa megszerzett 10 ezer támogató aláírás felét sem sikerült szavazatra váltania.

Meggyőződésem szerint Karácsony Gergely, Pikó András, Baranyi Krisztina, Örsi Gergely, V. Naszályi Márta, Matkovich Ilona, Veres Pál, Márki-Zay Péter, László Imre és a többiek nem azért nyerték meg a választásokat, mert kipattant a Borkai-ügy, és még a Fidesz bicskanyitogató hatalomgyakorlási stílusa, a mindent elárasztó korrupció, a nepotizmus és a maffiaszerű működés, az elképesztő pazarlás, a közszolgáltatások lerohasztása, a tébolyult központosítások, az oktatás és az egészségügy kiszárítása sem lett volna elég a győzelemhez. Ehhez szükség volt azokra a hiteles jelöltekre, akik segítőikkel elképesztő munkát és kreativitást fektettek a kampányba, és akik hátrányos helyzetükből előnyt tudtak faragni. Lenyűgöző kreativitással, munkabírással és lelkesedéssel lettek úrrá a források szűkősségén, korábban alig használt kampányeszközök – közösségi média, door to door kampány – intenzív alkalmazásával. Az „emberi erőforrás” minőségét, a hitelesség, a munkabefektetés és a kreativitás szerepét alábecsülni a sikerben méltatlan és igazságtalan.

Az eddig elmondottak fényében érdemes elgondolkodni azon is, vajon hogyan végződtek volna az önkormányzati választások, ha nincs ilyen elképesztő egyenlőtlenség a kormánypártok és az ellenzék lehetőségei, erőforrásai között. Ha egy viszonylag kiegyensúlyozott médiahelyzetben, nagyjából azonos erőforrásokkal és pártatlan, elfogulatlan választási intézményi háttérrel zajlik a kampány. Vagyis hogy mi lett volna a végeredmény, ha demokratikus választások lettek volna Magyarországon 2019. október 13‑án? Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy ha azonos feltételek mellett szállhattak volna ringbe az ellenzéki pártok, ha tisztességes és fair választások lettek volna, akkor akár a 2006-os földcsuszamláshoz hasonló eredménnyel zárulhattak volna az önkormányzati választások – az ellenzéki összefogás javára.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése