2019. november 7., csütörtök

KETTŐS TÖRTÉNELEM

ÉLET ÉS IRODALOM / VISSZHANG
Szerző: JÁNOSSY ANDRÁS
2019.10.31.


Az önkormányzati választásokon az egyesült ellenzék megszerezte a 23 megyei jogú városból 10-nek, a 23 fővárosi kerületből 14-nek, továbbá magának Budapestnek a vezetését, összesen 15-tel növelve vezető helyeinek számát. Ezzel elkerülte a szétesést és megsemmisülést, amivel az járt volna, ha nem sikerül érzékelhető arányú mandátumszám-növekedést elérni azokon a helyeken, ahova koncentrálta a kampányát. A vidéki településeken és a megyei önkormányzatokban ugyanis ta­rolt a Fidesz, és országos összesítésben, ha a szavazatokat országgyűlési választáson adták volna le, a kormánypártok a kétharmadhoz szükséges 133-ból 129 mandátumot szereztek volna, de a Nézőpont Intézet hozzáteszi, hogy egy tényleges parlamenti választáson valószínűleg maradna a 2/3.

Ennek ellenére az ellenzék meglepően átütő erejű győzelméről ír Csizmadia Ervin (Miért nyert Karácsony? – ÉS, 2019/42., okt. 18.). Ez az ellenzék retorikájának átvétele. Ahogy átvétel a következő jövendölés is: „Az elmúlt évtizedben sok sebből vérző, elgyötört ellenzék végre sikerélményhez juthatott, és most joggal bízhat abban, hogy győzelmével megtette az első lépést a 2022. évi országgyűlési választások megnyerése felé.”

Az elemző adós marad a cikkben két dologgal: annak bizonyításával, hogy az ellenzék a következő két és fél évben szükségképpen egységes marad, valamint annak megmutatásával, hogy miért következik a mostani választás eredményéből a jövendő országgyűlési választások ellenzék általi megnyerése.

Ezek a vélelmek nemcsak hogy nem igazoltak, de nagyon kétségesek is több okból, melyek egy részét egy október 15-én megjelent írásomban kimutattam (Őszödibb őszödi beszédeket!, nepszava.hu). Szükségesnek látszik egy megjegyzés: súlyos baj van a közgondolkodásban, ha én, aki az ismert ellenzéki politikusok jelentős részével baráti, jó ismerősi vagy korrekt partneri viszonyt ápolok, szét tudom választani azt, ami bizonyított, attól, ami csupán csak remélt, viszont a pártatlanságáról híres, a műveiben elvont szempontok alapján vizsgálódó elemzőt magával ragadja a hozzá egyébként nem túlságosan közelálló ellenzéki pártok és szavazóik eufóriája. Mivel ez megfigyelhető az ellenzéki beállítottságú elemzők és megfigyelők írásaiban is, én az alábbiakban Csizmadia Ervin dolgozatát bírálva mások felé is a realitás tudomásulvételéért emelek szót.

A fent bemutatott két hiányossághoz közvetlenül kapcsolódik az, ahogyan a szerző a politikusi „történetmesélés”, „programpont”-hirdetés, „identitás” (értsd: önmeghatározás) kérdését kezeli, szembeállítva Karácsony Gergely fellépésének újszerűségét az ellenzék eddigi gyakorlatával. Nos – túl azon, hogy Karácsony Gergely budapesti győzelmének kommunikációs összetevőiből nem vezethetők le a más ellenzéki politikusok által a kerületekben és a nagyvárosokban elért győzelmek (és a kudarcok sem) –, a valóságban a narratívája szövegesen sem az volt, amit az elemző neki tulajdonít, és nem volt független az ellenzék eddigi mondanivalójától.

Az ellenzéknek volt/van értelmes narratívája az ország állapotáról, tendenciáiról, valamint volt/van a narratívához illeszkedő üzenete. Az ellenzék narratívája az, hogy a 2010-ben hatalomra került Fidesz lényegében felszámolta a demokráciát és a jogállamiságot a politikában és a közéletben – a kulturális életben (színházak, múzeumok), a tudományos életben (MTA), az egyetemi életben (CEU) s a többi –, a gazdasági életben pedig a piaci működés helyett a (fideszes és velük partner) politikusok által vezérelt machinációkat tette jóformán uralkodóvá (maffiállammá építve át az országot). Jóllehet ezt a történetet az országon kívül is így látják – egyebek között az EU intézményeiben –, Csizmadia Ervin tagadja a jelentőségét, ő egy másik történetről tud (amit történelmi realitásnak nevez), és annak igyekszik a cikkében olyan megfogalmazást adni, „hogy a baloldali és liberális olvasók ne szörnyülködjenek nagyon”...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése