Szerző: FLECK ZOLTÁN
2019.12.19.
A török–amerikai sztárközgazdász Daron Acemoglu szerint a szabadság, annak ellenére, hogy az ember alapvető vágya, ritka fejlemény, különös erőfeszítést igényel elérése és folyamatos munkát megtartása. A James Robinsonnal együtt jegyzett művük (The Narrow Corridor. States, Societies, and the Fate of Liberty) érvelése arra épül, hogy keskeny ösvény vezet az önkényes államnélküliség és az önkényes állam között. Hogy elkerüljük más embereknek vagy intézményeknek való alávetettséget és a szabadság hiányát, erős államra és erős társadalomra egyszerre van szükség. Ez az egyensúly az egymást korlátozó, egyensúlyban levő elemek folyamatos küzdelmeként állhat elő. Mindenki harcát mindenki ellen az állam intézményei képesek felszámolni, a despotikus államot pedig a társadalomnak kell korlátoznia. Sem a másik ember, sem intézmények dominanciáját nem fogadhatjuk el. A Leviatán, Thomas Hobbes zseniális alkotása valójában Janus‑arcú kreatúra: megvéd az erősebb, gazdagabb, többi ember szörnyű önkényétől, lehetőséget ad a konszolidált fejlődésre, de szörnyszülött maga is. Ha nem kötjük meg, ő számolja fel szabadságunkat. De érdemben korlátozni csak erős közösség képes, alulról származó mozgások, önfelszabadító küzdelmek, emancipációs mozgalmak, kollektív érdekképviselet, harc. A társadalom erejét mutatják azok a mozgalmak, amelyek küzdelmet folytatnak jogaik elismeréséért, az érdekvédelmet folytató és különösen a hatalmat figyelő, kritizáló, helyettesítő civil szervezetek. Jogaik deklarálása, alkotmányosítása későbbi fejlemény, a szabadság ebben az értelemben sem adomány, a felvilágosult, jó szándékú uralkodó engedménye, hanem a megváltozott hatalmi helyzet kényszerű elismerése.
A normáknak, egy közösség írott és íratlan szabályainak, a szokásoknak, koordinációs mechanizmusoknak ettől függetlenül is lényeges szerepük van, még despotikus állami uralom alatt is. A náci uralom idején embertársaikat elrejtők, a rászorultakon segítők és még az állami apparátus nem ideologikus szabályokat betartó tevékenysége is, az úgynevezett Normsstaat (Ernst Fraenkel) átmentette a társadalom normatív alapjait, és korlátozta (nagyon gyengén) az állam szörnyű oldalát. Ehhez azonban előzményekre van szükség, az együttélési szabályok evolúciójára, a szabályok maguk is a társadalom erejéből táplálkoznak: morális konszenzusra, együttérzésre, humanizmusra épülhetnek, valamint hagyományokra, szakmai etikákra. Aki az állami fenyegetés, súlyos kockázat és ideológiai agymosások ellenére segít az üldözötteken, aki a politikailag torz rendszer jogalkalmazójaként enyhítő körülményeket keres az írott jog segítségével, aki hivatásának elveire hivatkozik, amikor visszautasítja a rezsim kiszolgálását, azok mindannyian szabályokat tartanak életben, a Leviatán parancsaival szemben. Ez a társadalom erejének másik jele.
*
Tehát nem csak a Leviatán kétarcú, a jog is alapvetően ilyen: garantálja szabadságainkat és irtózatos kegyetlenséggel veszi vissza azt. Az államot és a jogot emberek működtetik, modern viszonyok között többnyire szakemberek. Mint azt tudjuk, szabadságaink sorsát illetően a jogászoknak meghatározó szerepük van, és e foglalkozás is lényegénél fogva Janus‑természetű. Emberi választás, hogy melyik oldalt fordítják felénk. Még abban az esetben is, amikor az állam szörnyeteg arca dominál, nem szükségszerű a rossz választása. Csak erősebb szakmai felkészültséget, emberi tartást és bátorságot igényel a másik arc felmutatása.
A társadalmi normák és jogaink nem maradnak meg a politikusok, az állam és a jogászok kezében, ahogy az egészségünk, testi integritásunk nem az orvosok terepe, hanem integritásunk lényegi része. Sok múlik azon, milyen állapotban tartjuk együttélési szabályainkat, hogyan viszonyulunk a normákhoz és ezen belül a jogi normákhoz. Minden apátia, cinizmus és bizalmatlanság ellenére normatív univerzumban élünk, olyan sűrűségben vesznek körül minket szabályok a közlekedési jelektől a mindennapi adásvételen át a munka világáig, sőt az intim szféránkig, hogy észre sem vesszük. Ezt a gyakran láthatatlan (rejtőzködő), máskor tolakodó világot történetekben éljük meg, elbeszéljük, van nyelvünk hozzá. Sőt a jog olyan, ahogyan beszélünk róla, a jogi hagyomány nem csak Corpus Juris, hanem nyelv, diskurzus, jel, mítosz, történet, szimbólum, ami cselekvéseink értelmét adja. Amikor például egy bíró terrorcselekmény miatt ítél el egy menekültet olyan tett következtében, amely a hétköznapi értelmezés szerint nem számít annak, akkor a jog értelmezési tartományából a politikai ideológia narrációjába lép át. Az 1950‑es évek elején néhány évig egy legfelsőbb bírósági jogértelmezés szerint a bíráknak állam elleni bűntettként kellett volna értelmezniük a munkahelyi lógásokat. A lehetséges következmények azonban olyan súlyosak lettek volna, hogy ettől eltekintettek, megmaradtak a büntetőjog és a józan ész lehetséges keretei között. Nem véletlen, hogy a diktatórikus hatalmak komoly erőfeszítéseket tesznek a bírói jogértelmezés szűkítésére (ilyen például a törvényileg elrendelt kúriai esetjoghoz kötés, a büntetéskiszabás kötelező középmértéke vagy a három csapásként ismert intézmény), az értelmezés keretei között szabadság és autonómia tenyészhet. De nem gondolhatjuk, hogy a jogról való beszéd nem a mi dolgunk is. Ezt a beszédet a szabadságfelszámoló hatalom másként igyekszik korlátozni, megpróbálja ránk kényszeríteni nyelvét...
Tehát nem csak a Leviatán kétarcú, a jog is alapvetően ilyen: garantálja szabadságainkat és irtózatos kegyetlenséggel veszi vissza azt. Az államot és a jogot emberek működtetik, modern viszonyok között többnyire szakemberek. Mint azt tudjuk, szabadságaink sorsát illetően a jogászoknak meghatározó szerepük van, és e foglalkozás is lényegénél fogva Janus‑természetű. Emberi választás, hogy melyik oldalt fordítják felénk. Még abban az esetben is, amikor az állam szörnyeteg arca dominál, nem szükségszerű a rossz választása. Csak erősebb szakmai felkészültséget, emberi tartást és bátorságot igényel a másik arc felmutatása.
A társadalmi normák és jogaink nem maradnak meg a politikusok, az állam és a jogászok kezében, ahogy az egészségünk, testi integritásunk nem az orvosok terepe, hanem integritásunk lényegi része. Sok múlik azon, milyen állapotban tartjuk együttélési szabályainkat, hogyan viszonyulunk a normákhoz és ezen belül a jogi normákhoz. Minden apátia, cinizmus és bizalmatlanság ellenére normatív univerzumban élünk, olyan sűrűségben vesznek körül minket szabályok a közlekedési jelektől a mindennapi adásvételen át a munka világáig, sőt az intim szféránkig, hogy észre sem vesszük. Ezt a gyakran láthatatlan (rejtőzködő), máskor tolakodó világot történetekben éljük meg, elbeszéljük, van nyelvünk hozzá. Sőt a jog olyan, ahogyan beszélünk róla, a jogi hagyomány nem csak Corpus Juris, hanem nyelv, diskurzus, jel, mítosz, történet, szimbólum, ami cselekvéseink értelmét adja. Amikor például egy bíró terrorcselekmény miatt ítél el egy menekültet olyan tett következtében, amely a hétköznapi értelmezés szerint nem számít annak, akkor a jog értelmezési tartományából a politikai ideológia narrációjába lép át. Az 1950‑es évek elején néhány évig egy legfelsőbb bírósági jogértelmezés szerint a bíráknak állam elleni bűntettként kellett volna értelmezniük a munkahelyi lógásokat. A lehetséges következmények azonban olyan súlyosak lettek volna, hogy ettől eltekintettek, megmaradtak a büntetőjog és a józan ész lehetséges keretei között. Nem véletlen, hogy a diktatórikus hatalmak komoly erőfeszítéseket tesznek a bírói jogértelmezés szűkítésére (ilyen például a törvényileg elrendelt kúriai esetjoghoz kötés, a büntetéskiszabás kötelező középmértéke vagy a három csapásként ismert intézmény), az értelmezés keretei között szabadság és autonómia tenyészhet. De nem gondolhatjuk, hogy a jogról való beszéd nem a mi dolgunk is. Ezt a beszédet a szabadságfelszámoló hatalom másként igyekszik korlátozni, megpróbálja ránk kényszeríteni nyelvét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.