2020. június 7., vasárnap

AMI FÁJ, ÉS AMINEK NEM KELLENE FÁJNIA

QUBIT
Szerző: UNGVÁRY KRISZTIÁN
2020.06.07.


Trianont sokan gyászolják. Arról azonban, hogy mi is a gyász tárgya pontosan, már egyáltalán nem egységes a nemzeti emlékezet. Megkísérlem, hogy a különböző gyászokat felsoroljam és csoportosítsam. Mindez azért is érdekes és fontos, mert Trianon következményei máig tartanak. Feloldásuk nem képzelhető el külpolitikai támogatás és a szomszédos országokkal történő párbeszéd nélkül. Legegyszerűbb Trianont úgy előadni, hogy az magyar nemzeti gyász és egyúttal román, szlovák, szerb és horvát nemzeti ünnep. Talán mondanunk sem kell, hogy ez az előadás homályban hagyja a gyász tárgyát, és nem is segít senkinek sem abban, hogy csökkentse az ezzel kapcsolatos feszültségeket. A gyásznak azonban létezhet olyan megfogalmazása is, amelyről feltételezhető, hogy a jobb érzésű szomszédok részéről is kiválthat együttérzést, vagy legalább semleges álláspontot. Sajnálatos módon ma Magyarországon nem ez a típusú argumentáció, hanem az önsajnáltató attitűd uralkodik.

„Elvesztettük nemzeti kincseink többségét”

A nemzeti vagyonra, az ásványkincsekre, erdőkre való hivatkozás ősapja Teleki Pál volt. Nyomában se szeri se száma azoknak a grafikonoknak, ábráknak és propagandaplakátoknak, amelyek az effajta területi veszteséggel argumentálva próbálták megjeleníteni Trianon igazságtalanságát. Sajnálatos módon ezzel az argumentációval nemrégiben még Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is élt. A területi és gazdasági veszteség azonban egy olyan demokratának, akinek nemcsak a politikai egyenjogúság természetes, hanem a más nemzetekhez tartozó emberek kulturális egyenjogúsága is, önmagában nem lehet fájdalom. Az elcsatolt területeken a magyarság kisebbségben volt. A Felvidék északi és középső részén alig laktak magyarok, a falvak túlnyomó többségében kizárólag szlovákok éltek. Ugyanez volt a helyzet a dél-erdélyi Krassó-Szörény vagy Fehér megyében is – ahol ma a legtöbb településen nulla magyar lakost tartanak nyilván, és ez már 1977-ben is így volt. Az első világháború előtt sem volt sokkal másképp. A nemzeti kincsek ezekre a területekre eső részeis elsősorban azok birtokát jelentette, akik ott laktak...

„Magyarország az az ország, amely önmagával határos”

Ezzel a címmel dal is született, és a frázis visszatérő fordulata a búsongó Trianon-emlékezéseknek. Történetileg természetesen nem alaptalan a kijelentés: egyetlen határszakasz sincsen, amely 1920 előtt is határ lett volna. Az érveléssel hasonló a probléma, mint az előbbivel: történeti érveléssel próbálkozik, azonban a dákoromán vagy a szlovák etnogenezis hirdetői is ugyanezt teszik. Míg a dákoromán elmélet gyenge lábakon áll, addig minden mérvadó magyar történész elismeri azt, hogy a magyarok bejövetelekor gyéren ugyan, de már szláv népesség lakott a Kárpát-medence dunántúli, felvidéki és erdélyi részein (egyes helyeket még avar és gepida töredékek is). A történeti érvelés ingoványos talaj. Ráadásul történeti érvekkel önmagában ma már sehol sem lehet indokolni politikai jogok kiterjesztését. Aki ezt teszi, csak annyit ér el, hogy nevetségessé teszi magát más országok politikusai előtt. A szomszédos országok nem magyar lakóira pedig az effajta nevetségesség egyáltalán nem viccként hat. Ugyanannyira értelmetlen provokáció, mint azok a pólók, amelyeken az „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” felirat díszeleg.

Sokan gondolják úgy (Orbán Viktor miniszterelnök is ezek közé tartozik), hogy a Trianon-komplexumra adekvát választ jelentenek a Nagy-Magyarország matricák – nyilván azért, mert pontosan fejezik ki azt, ami fáj. A helyzet azonban az, hogy a Nagy-Magyarország kontúrok csak zavart okoznak. Először is azért, mert Horvátország is szerepel rajtuk. Ezek a területek azonban soha nem voltak a szűkebben vett Magyarország részei. Szlavónia keleti felét és a Szerémséget kivéve nem is voltak magyar szálláshelyek, Horvátország településein érdemben nem élt magyar lakosság. Az említett Kelet-Szlavónia és Szerémség kivételével mindig is külön közigazgatási egységet alkottak Magyarországon belül. Kívülálló számára a legjobb esetben is groteszk, ha ezzel a matricával kívánjuk előadni Trianonnal kapcsolatos fájdalmunkat. Vajon mit gondolnak rólunk azok a horvátok, akik ezt meglátják? Nem fogják úgy érezni, mint ahogyan mi érezzük magunkat, amikor egy szlovák iskolai atlaszban megpillantjuk Szvatopluk birodalmának Kárpát-medencét felölelő térképét?

Az sem lenne megoldás, ha a matricát a Horvátország nélküli Nagy-Magyarország váltaná le. Az 1920 előtti határokon belül – mint már említettem – 1910-ben 47 százaléknyi nem magyar etnikumú lakos élt. Velük ugyan közös ezeréves történelmünk, de rájuk, az általuk lakott területekre nem formálhatunk jogot, amennyiben a nemzeti önrendelkezés talaján állunk. Ha viszont történelmi jogon kívánnánk érvelni, akkor nekünk sem lehet szavunk, ha mások egy Balatonig terjedő Nagy-Szlovákia vagy a Tiszáig terjedő Nagy-Románia matricát vagy térképet lobogtatnak. A történelmi jog, azaz a „ki volt itt előbb” kérdése ugyanis ingoványos talaj: szlovákok esetében bizonyított, hogy ők már korábban itt voltak. a román fél pedig mindig szívesen érvel azzal, hogy azért is vannak történelmi jogai, mert ő szabadította fel Magyarországot 1919-ben a bolsevizmus alól. Nem hiszem, hogy jól jár az, aki az effajta vitákba belemegy...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.