MEGVÉDJÜK EURÓPÁT 2.

JÓREGGELT EURÓPA BLOG
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2021.09.11.

Namármost. Ha vissza tetszik lapozni a minapi térképre, ott szemre lehet vételezni, milyen színű helyekre kalandoztak a mi kalandozóink és ezek a „hadjáratok”, amik valamilyen „nagy ívű katonai stratégia” részei, miképpen lehettek képesek végrehajtani a stratégiának azt a célját, hogy megszilárdítsa a Kárpát-medencei magyar „hatalmat”, és ne engedje, hogy nyugaton kialakuljon valami, ami vetekedni lehetne képes ennek a magyar hatalomnak a mindent és mindenkit elsöprő erejével és tekintélyével. Ha nem adtam volna magyarázatát a hosszú időn át nyugat felé keresgélő magyar csapatok mozgásának, ez az itt vázolt körülmény önmagában elegendő volna, hogy valamelyest értelmes ember fejcsóválva mosolyogjon a magyarok nyilaitól rettegő nyugatról szóló tódításokon.

Az viszont kétségtelen, hogy valamikor a X. század derekán a német-római császárnak el kellett kezdenie a gondolkodást, mit kezdjen azzal a földterülettel, ami egyrészt védhetetlen még az ő fejlett hadászati felkészültségével is (már a rómaiak is lemondtak róla), másrészt a kémek jelentése szerint különben is teljesen értéktelen. Primitív, keletről érkezett törzsek lakják, akik nem értenek semmihez, van egy kezdetleges mezőgazdasági technikájuk, sok állatot tartanak, a fegyvergyártásnak egy részére megtaníthatók, más ipari tevékenység nem jöhet szóba, lényegében az egész egy ritkán lakott pusztaság, amin nincs épület és egyáltalán semmi, ami emberi létezésre alkalmassá tehet egy földet. Hadsereg felállítása szinte reménytelen, nem tudják, mi az, igazán nincs is rá szükségük, ellenségük nincs. Ám a hadsereg felépítését meg kell próbálni, mert a keletről jövő támadásokat csak ők tudják megszűrni. Sok munka lesz velük, de nincs más megoldás. Akkor jöttek a korabeli diplomaták körülnézni, kicsoda is ez a Géza, és mit lehet vele kezdeni. A vizsgálatok konklúziója az volt, hogy annektálni, a Birodalom részévé tenni nem érdemes, hatalmas mennyiségű pénzt és energiát kellene befektetni, ami belátható időn belül nem térülne meg. A Birodalomnak különben sem érdeke egy csekély befektetéssel kihasználható népet kitaníttatni és magához felhúzni, mert akkor ugyanolyan drágán fog termelni, mint maga a Birodalom. Más megoldást kellett keresni.

Itt most egy pillanatra megállok. Azt szeretném kérni szépen, tessék szíves lenni összevetni a közkézen forgó hivatalos magyar történetírás meséjét, miszerint Géza fejedelem elment feleséget választani Vajk nevű fiának és így tovább, azzal a néhány mondattal, amit az imént leírtam. Melyik áll közelebb a realitáshoz? Én persze nem tudom bizonyítani, hogy az történt, amit itt felvázoltam, legföljebb akkor, ha valaki veszi magának a fáradságot, és célzottan elkezdi kutatni a megfelelő német forrásokat, amiknek valahol meg kell lenniük a X. századi császárság dokumentumai között. Ezt eddig nyilván senki nem tette meg, mert a németeknek nincs rá szükségük, a magyar történészek meg elvannak azzal a kezdetleges népmesegyűjteménnyel, ami a magyar történelem megfelelő korszakának szakszerű tárgyalását helyettesíti. De előbb-utóbb szembe kell nézni azzal az igénnyel, ami akkor keletkezik, ha majd nem egy középkori hűbérbirtokhoz való szellem lesz uralkodó a mi ezer éve mit sem változott országunkban. Amikor a „hivatalos” történetírás legalább odáig eljut, hogy elgondolkozzék, annyi dicsőség után, amit a kalandozások és „Szent” István uralkodása jelentettek, miért lett ez az ország hirtelen hűbérbirtok, miért nem tud semmi értéket felmutatni az akkor és azután eltelt évszázadok során, miért maradt az, ami a „honfoglalók” ideérkezésekor volt, egy szánalmas puffernép, egy pofozógép, amelyik ezer éven át mindig valamely más hatalom vazallusa, mindig minden szabadulási kísérlete elbukik, kivétel nélkül minden háborúját elveszti, térden csúszva tűri a saját despotái primitív nyúzását. Amelyik nem tud mást, mint hogy legalább rátartian, sírva vigadva, összevissza hazudozva, vágyott, de soha meg nem valósult tulajdonságokat tódítva viseli a szegénységét, koszos elhanyagoltságát, alattvalóságát, az Európába soha be nem bocsáttatását.

Még valami. Néhány sorral feljebb, szinte véletlenül elejtettem egy félmondatot, miszerint hadseregre nincs szükségük, minthogy ellenségük nincs. Ez a megállapítás annál azért fontosabb, hogy ennyivel elintézzük. Iskolai természetrajz órákról tudjuk, hogy egy faj elsatnyul, ha nincs természetes ellensége. A mi őseink elszigeteltsége megóvta őket az állandó küzdelemtől, de ez egyben azt jelentette, hogy megóvta őket a fejlődéstől is. Szerintem az nehezen eldönthető kérdés, a verseny viszi-e a világot előbbre vagy az együttműködés, de a mi történelmünkben ez a kérdés nem merül fel. Sokezer éven át nem volt harc és nem volt verseny, de olyan sem volt, akivel együtt lehetett volna működni. Aztán bejött a magyarság őstömege ide a sűrűbe, pontosabban a sűrű peremére, itt állt védtelenül az a rengeteg ember, nézett körül tanácstalanul, nem tudta, mit tegyen...

ITT OLVASHATÓ