Szerző: HETTYEY ANDRÁS
2022.02.28.
Ukrajnában csütörtök óta bekövetkezett a legrosszabb forgatókönyv. Korszakhatárhoz értünk, amelyhez fogható csak 1989-90 volt. És a 9/11-es támadások. Csakhogy míg előbbi pozitív fordulatot hozott, utóbbi pedig jó messze történt, Oroszország csütörtök óta egy szomszédos államot igyekszik bekebelezni. Egy ilyen drámai helyzetben talán érdemes pár szempontot adni a már látható tanulságokkal kapcsolatban.
Kezdjünk Szegeden. A város sok mindenről híres a halászlétől a Dómig, csak az úgynevezett szegedi folyamatot ismerik túl kevesen. Pedig 1998 és 2000 között az első Orbán-kormány hathatós segítséget nyújtott ahhoz, hogy egy agresszív diktátort, Slobodan Milošević szerb elnököt megbuktassák a szomszédban. A szegedi folyamat keretében a szerb ellenzéki pártokat külföldi tanácsadók segítették, és főként az Egyesült Államok pénzelte a kampányukat, de a felkészülési folyamat egyik fontos helyszíne Magyarország volt, amely teret biztosított a szerb demokratikus ellenzéki erőknek a szervezkedésre. „Magyarország a szó legjobb értelemben (sic!) hátországot biztosított a Milošević-ellenes erőknek – idézi egy 2015-ös cikkben az Origo Németh Zsoltot. – Teret és módot adott arra, hogy átgondolják munkájukat, és ténylegesen előkészítsék a demokratikus átmenetet… A szegedi folyamat örve alatt folyt a szerbiai ellenzék felkészítése a választásokra.” 2000 októberében a magyar kormánynak is köszönhetően Milošević valóban elvesztette a hatalmát, és megindulhatott egy, a magyar érdekeknek százszorta megfelelőbb új Szerbia kiépülése. Nota bene: ma Szerbia az egyedüli szomszédunk, ahol (a Vajdaságban) autonómia van, ami a magyar nemzetpolitika hagyományosan fő célja.
A szegedi folyamat olyan epizód, amelyben a magyar külpolitika normatívan lépett fel: igyekezett elősegíteni a demokrácia és az emberi jogok mint alapvető normák terjedését. Amíg ezek a normák nem érvényesültek, nem épülhetett ki szoros viszony Budapest és Belgrád között. Magyarország azóta is hasonlóan normatív külpolitikát folytat a szomszédos államokban, amikor a kisebbségi jogok betartásától és kiterjesztésétől teszi függővé a magyar–román, magyar–ukrán kapcsolatokat. A normativitást mint alapvető külpolitikai elvet ugyanakkor évek óta temeti a szakértők és a politikusok egy része. Orbán Viktor is számos alkalommal jelentette ki, hogy nem hisz ebben a megközelítésben, például 2016-os országértékelő beszédében: „Nem magyar érdek csatlakozni azokhoz a nemzetközi akciókhoz, amelyek tiszteletlenek, sértőek, és belegyalogolnak egy-egy ország nemzeti önérzetébe…. Nem, kedves Barátaim, a nagyképű, fellengzős, erkölcsi felsőbbrendűségre alapozott politika, amely oly csábító, és gyakran oly közkedvelt a kontinens nyugati felén és néha a nagy vízen túl is, nem a mi politikánk, nem a mi utunk, és nem a mi érdekünk.”.
Az elmúlt napok egyik legfontosabb tanulsága ugyanakkor éppen az, hogy alapvető magyar érdek, hogy a lehető legtöbb ország a világon a lehető legdemokratikusabb legyen és a lehető legnormálisabban bánjon a szomszédaival. Magyarország fennmaradása függhet ettől.
A fő magyar érdek, hogy Oroszország demokratizálódjon, mert abban a pillanatban nem harcolna más demokráciákkal.
Ez utóbbi állítás a nemzetközi politika kevés statisztikákkal bizonyítható vastörvényeinek egyike. Az természetesen más kérdés, hogy ezt hogyan, milyen eszközökkel lehet kívülről elérni. De legalább akadályozni nem szabad az EU ilyen irányú erőfeszítéseit. A most kivetett erős szankciók az első lépések az úton, amely az újra megerősödő normativitáshoz kell, hogy vezessen a nemzetközi politikában. Stratégiai magyar érdek, hogy Oroszország (és Ukrajna) minél tovább haladjon a demokrácia útján. De ezért tennünk is kell. Ahogy Szerbia kapcsán is tettük. Ezt kell, hogy diktálja önfenntartási ösztönünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.