Szerző: SZÁLE LÁSZLÓ
2022.04.08.
– Én nem hiszek az ostoba és félrevezethető nép hipotézisében. A demokrácia alapelve, hogy a szuverén, azaz a nép értelmileg és érzelmileg is ítélőképes közösség. Ha nem így volna, a demokráciának nem lenne semmi értelme. Akkor az egyetlen elfogadható lehetőség valamiféle felvilágosult diktatúra lehetne. Ez – elnézést kérek – nézetem szerint nem egyéb, mint a mai mainstream sajtó által dominált Nyugat. Amely nem a népet, hanem Joseph Stiglitz korszakos könyvének (The Price of Inequality: How Today’s Divided Society Endangers Our Future – a szerk.) „hősét”, ama egy százalékot szolgálja. A manipuláció legkifinomultabb eszközeivel. Már Bibó István is úgy vélekedett, hogy a német népet sem Hitler vitte jégre, hanem a bosszúszomjas nyugati „demokráciák”, amelyek a békekötések során és azóta is a saját hatalmi érdekeik szerint értelmezett demokráciafogalmat kényszerítik rá folyamatosan a nemzetközi nyilvánosságra. Amerika, Kína, sőt Oroszország is demokráciának mondja magát. A szó voltaképpeni értelmében egyik sem az. Én – bocsáttassék meg az elfogultságom, de, minden hibája ellenére – Magyarországot érzem annak.
– Akkor ebben a demokráciában két nép él? Vagy mivel magyarázható a vidéki és fővárosi eredmények ily nagyarányú különbözősége?
– Azzal, hogy Budapesten és vidéken merőben mást jelent a nemzet (azaz a nyelvi-kulturális közösség) fogalma. Budapest történetileg, kulturálisan, ideológiailag heterogén közösség. Ekként már csak történeti okokból is nagymértékben internacionalista, vagy mai szóval: globalista. A főváros és a vidék ellentéte a globalitás és a lokalitás ellentéte. A jelenség tehát korántsem magyar probléma. Az egész emberiség problémája! Az ellentmondás feloldása csupán a két törekvés szintézisével érhető el. A kettő ugyanis legbelsőbb lényegéből fakadóan gerjeszti és kiegészíti egymást. A világ elkerülhetetlenül egységesül, de ez nem jelenti (mert nem jelentheti) azt, hogy azonossá válunk egymással. A mai politikai beszéd mintha már elfelejtette volna a szubszidiaritás fogalmát. Az egységesülés csupán a másságok markáns és szabad megfogalmazásának és érvényesítésének körülményei közt válhat egészséges folyamattá. Az „én elfogadom őt, ő elfogad engem” – a középkori Magyarországon még érvényes – elve alapján. El kell fogadnunk, hogy nem vagyunk, mert nem lehetünk ugyanolyanok. Az egészséges társadalom olyan, mint egy szimfonikus zenekar. És az, hogy a zenekarnak karmestere van, nem diktatúra, hanem az összhang feltétele. S ez a társadalmi rendszerek minden alakzatára érvényes. A családtól az egyetemes emberiségig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.