2019. február 26., kedd

LEHET-E PÉTAINRE EMLÉKEZNI? - EMLÉKEZETPOLITIKAI ESETTANULMÁNY FRANCIAORSZÁGBÓL

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SOÓS ESZTER PETRONELLA
2019.02.22.


Gyakran és sokak által hangoztatott közhely, hogy a magyar társadalom nem dolgozta fel a XX. századi nagy traumáit, nincs egységes történelmi tudata, aminek részben az az oka, hogy nem volt ideje és lehetősége elvégezni a munkát, hiszen trauma rakódott traumára, diktatúra diktatúrára. A diktatúrát 1945 után már elkerülő franciák talán kicsit jobban haladnak a múlt feldolgozásával, mint mi, magyarok. Ugyanakkor a francia út sem volt buktatóktól mentes. Ez az út ugyanis hasznos, de alapvetően hamis politikai mítoszokkal, heves vitákkal és elnöki gesztusokkal volt kikövezve. És e buktatók mentén jutottunk el oda, hogy 2018 novemberében Emmanuel Macron mintegy váratlanul belecsúszott a „Pétain-csapdába”. Olyan történelmi csapdába, amely még Nicolas Sarkozy elnöksége idején sem számított igazán annak. A sárga mellényes mozgalom kitörése és annak érdekessége miatt nem igazán volt idő és lehetőség e téma részletes átbeszélésére még a külpolitika iránt érdeklődők között sem. Pedig igen sokat tanulhatunk belőle.

Pétain, de Gaulle és a háborús mítosz

Messziről indul ez a vita, illetve Philippe Pétain megítélésének története. Azon marsallok közé tartozott, akik nagy tekintélyt szereztek az I. világháborúban, főként a verduni csata megnyerése után. Később ez a dicső múlt valamiféle tekintéllyel és történeti legitimitással is felruházta, amikor politikai pályára lépett.

1940-ben számos támogatója volt. Valójában csak kevesek nem akarták a tűzszünetet a német hadisikerek után, s bizony a francia állam, vagyis a Vichy-rezsim nagyon is törvényesen, parlamenti szavazással jött létre. Pétain a jogköreit nem magához ragadta, hanem formális felhatalmazás révén kapta. A formális jogi legitimitást nézve tehát ekkoriban Vichy volt a legitim Franciaország, nem pedig a de Gaulle-féle Szabad Franciaország. A de Gaulle-féle ellenállás kezdetben alig pár embert jelentett, ahogy a híres július 18-i felhívásról is elmondható, hogy a maga idejében kevesen hallották meg, inkább szimbolikus a jelentősége, mintsem érdemi. Volt tehát annak oka, hogy az Egyesült Államok és mások sokáig nem akarták Charles de Gaulle-t elfogadni mint a Francia Köztársaság hivatalos képviselőjét. A jogi-formális legitimitás egyértelműen Philippe Pétain és a vichyi Franciaország mellett állt. Charles de Gaulle számára csak a karizmatikus legitimáció lehetősége állt nyitva, s az, hogy új mítoszt teremtsen, amelyben ő képviseli a köztársaságot a tömeges és sikeres francia ellenállás élén.

A háború végére de Gaulle elérte, hogy a szövetségesek ne csak Franciaország legitim képviselőjének ismerjék el, hanem egyben hozzá kössék a jogi folytonosságot is, mondván, a köztársaság valójában nem szűnt meg, annak a lángját jogfolytonosan de Gaulle és a szabad franciák vitték tovább. Ez jogilag természetesen nem volt igaz, de ez a történet mégis ezerszer sikeresebb lett, mint például az olyan konkuráló narratívák, mint a „kard és a pajzs”, amely szerint Philippe Pétain otthon passzívan védekezett, míg Charles de Gaulle a harc által megteremtette a növekvő francia mozgásteret. Életben tartotta ugyanakkor ezeket az elképzeléseket valamennyire az, hogy de Gaulle nem akart Pétainből politikai mártírt csinálni, halálbüntetését életfogytiglanra változtatta, s még elnökként is elismerte az idős marsall verduni, tehát I. világháborús érdemeit. Egyébként Pétaint 1945-ben nem csak egyszerűen halálra ítélték: elvesztette polgári jogait s a hadseregben viselt rendfokozatát is. A marsall, akiről a 2018‑as politikai vita szólt, így már valójában nem is marsall...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.