Szerző: ÉS
2019.02.22.
Csuhai István: Pompásan szabadítunk
James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna. Fordította Mesterházi Mónika. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 197 oldal, 3499 Ft
James Baldwin eredetileg 1974-es könyvének mostani kiadásával a Magvető egy csapásra legalább két legyet üt. Egyrészt a most közreadott új fordítás, Mesterházi Mónika munkája érdekesen színezi az újrafordítás kérdését, ezt az elmúlt tíz–tizenöt évben főként angol nyelvű regényeket érintő, azok új megjelenése révén előtérbe kerülő ügyet, sokak által kiválóan művelt nagyobb, generális vállalkozást. Másrészt majdnem negyven év után most, a 2010-es évek végén Baldwin műve igen karakteres hozzájárulás az amerikai prózában újabban megszólaltatott afro-amerikai szabadságproblémához, a feketék jogainak témaköréhez, amelynek néhány fontos darabja az elmúlt két-három évben magyarul is hozzáférhetővé vált.
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Branczeiz Anna: Ex libris
Bárdos László: A zárójel bezárul
Nyerges Gábor Ádám: Berendezkedés
Vasadi Péter: Tenger mögötte. „Új versek 2016. IV.–”
Vihar Béla: A korsó és a kő
Pető Péter: Ítéletidő
Schiffer András: Zöld jelzés. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 432 oldal, 4500 Ft
A schifferi világkép – a másfél évtized legjobb szövegeiből készített válogatás tanulsága szerint – a zöld, baloldali, radikális demokrata eszme minden oldalát befogja. Gondolkodásának középpontjában mindig a politikai közösség demokratizálása áll, ezért háborodik fel a viselhetetlen egyenlőtlenségeken, kel ki az oligarchák rendszere ellen, figyelmeztet az óriásvállalatok jelentette „antidemokratikus” veszélyre.
Az erős gyűjtésbe ugyanakkor fölösleges önismétlések is keveredtek, a „gondolatmásolások” mintha önigazolásba fordulnának. Emellett zavaróak azok a cikkek is, amelyek válaszként születtek egy-egy hírlapi vitában. Ezek ugyanis reakciók, amelyek így szükségszerűen „romlottabbak”, mivel automatikusan vetnek fel végül nyitva hagyott kérdéseket az előzményekről.
Szilágyi Ákos. Kis politikai füveskönyv
Lengyel László: Kis politikai erkölcstan. Helikon Kiadó, Budapest, 2018, 342 oldal, 3699 Ft
A kis politikai erkölcstan szerzője azonban nem a politikát, hanem a politikát felzabáló populista szörnyeket jött temetni, jóllehet ma talán egyedül ők örvendenek viruló egészségnek. Csakhogy nem a polgári demokrácia bomlásából életre kelő populista rémek végeztek a politikával, hanem a technikai haladás teremtette szép új eszközökben rejlő rémséges lehetőségek életre kelése. A rossz mindig lépéselőnyben van a jóval szemben, és ez az előny végzetessé is válhat. Ám ugyanezekben az eszközökben egy egészen másfajta politika lehetősége is benne rejlik: a közvetlen demokrácia, az e-demokrácia, a társadalmi kontroll alá helyezett és teljesen transzparens hatalom lehetősége is.
L. Balogh Béni: „Budai srácok”
Eörsi László: A „budai srácok”, 1956. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2018, 295 oldal, 3200 Ft
Budán távolról sem bontakozott ki a pestihez hasonló méretű fegyveres ellenállás a szovjet intervenciós csapatokkal szemben; ezt jelzi az is, hogy a Pesten elesettek száma mintegy 15-szöröse a budai áldozatokénak. A sokkal nagyobb ellenállás miatt a szovjet haderő elsősorban a pesti célpontok elfoglalására törekedett, a Duna jobb partján pedig Budavár bevételét jelölte meg fontos katonai célként. A szerző ezzel kapcsolatban kitér az Országos Levéltár (mai nevén: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) Bécsi kapu téri neoromán stílusú épületének november 6-i lövetésére is.
Beck Zoltán: „Nemtudtokróluk”
Blénesi Éva: Cigánynak lenni, költőnek lenni. Közelítések Bari Károly alkotói világához. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 236 oldal, 3000 Ft
Az a reflektált viszony, amelyet a monográfia szerzője szinte mindvégig tartani képes a kötetben – ez jelentős, a saját szövegére vonatkozó alkotói szigorúságot feltételez –, önmagában hiteles nézőpontot állít elő. A személyes kötődés élményét, amelyet a bevezetőben éppen az Elfelejtett tüzek kötet kapcsán ír meg Blénesi, aki kimerevíti azt az élmény-pillanatot, amelyet tinédzserként a számára jelentett a könyv, vagy azt a metafora-készletet, amely inkább esszéisztikus, értelmező továbbírása a Bari-univerzumnak, nem kívánja elleplezni. Mert a hivatásos olvasó éppen attól válik azzá, hogy képes mit kezdeni érintettségével, úgy is mondhatnám, szöveggé képes formálni a szöveghez való sokféle viszonyulását. Blénesi eddigi életművét egyébként is ez a fajta érdeklődés jellemzi: a szövegek benneállása a nem-szöveg-valóságban, a műalkotás identitása és az általuk megtermelt identitások, a köznapi tapasztalatok irodalommá írása.
A Bari-monográfia pontosan tagolt: fejezetről fejezetre laza kronológiai rendben halad, ami ennek a fél évszázadnyi, egy esztétikai tapasztalatból induló, de több művészeti ágban (és tudományterületen) is megmutatkozó életműnek az átlátását segíti.
Bakos Anikó: Főszerepben: a játék telefon
Murányi András: A Népszabadság kivégzése. Az utolsó főszerkesztő vallomása. Corvina Kiadó, Budapest, 2017, 264 oldal, 2990 Ft
A könyv központi motívuma a lap történetének utolsó (2015 augusztusától kezdődő) szakasza az akkori főszerkesztő szemszögéből. Murányi András mindenek előtt tisztázza a hogyan lettem főszerkesztő – drámai fordulatoktól szintén nem mentes – kérdését és a korábbi Népszabadsághoz való személyes kötődését. Visszaemlékezik a szellemi műhelyre, ahol majdnem kezdő újságíróként legendák mellett nevelkedett, hivatást tanult, s az emlékezetébe véste egyebek között Zalai István intelmét: „Murányikám, itt emberek dolgoznak”. A tárgyalt jelen időre térve beavató részletességgel beszél első főszerkesztői intézkedéseiről: kezdeti kirúgások és leigazolások, egyes rovatok, tartalom és forma átalakítása, a szerkesztőségi munkarend átformálása, a későbbi kényszerű „karcsúsítások” levezénylése. Beszél szakmai hibákról, zökkenőkről, bakikról (például: fontos téma kimaradt a lapból, a versenytársaknál vezető hír volt; az online felület hiányosságai), és nem hallgat megkötött kompromisszumokról sem (miként változik meg a vezető anyag címe, hogyan cserélődik le a címlapkép egyszer csak, az ekkor még nem sejthető végjáték részeként immár). Beszél a túlélés – 2011-től folyamatosan jelen lévő – pénzügyi nehézségeiről, s a főszerkesztői működése alatt elért sikerekről.
Cserhalmi Luca: Pimasz játék
(Szinyova Gergő No Abracadabra című kiállítása a Trafó Galériában március 14‑ig tekinthető meg.)
A könyv központi motívuma a lap történetének utolsó (2015 augusztusától kezdődő) szakasza az akkori főszerkesztő szemszögéből. Murányi András mindenek előtt tisztázza a hogyan lettem főszerkesztő – drámai fordulatoktól szintén nem mentes – kérdését és a korábbi Népszabadsághoz való személyes kötődését. Visszaemlékezik a szellemi műhelyre, ahol majdnem kezdő újságíróként legendák mellett nevelkedett, hivatást tanult, s az emlékezetébe véste egyebek között Zalai István intelmét: „Murányikám, itt emberek dolgoznak”. A tárgyalt jelen időre térve beavató részletességgel beszél első főszerkesztői intézkedéseiről: kezdeti kirúgások és leigazolások, egyes rovatok, tartalom és forma átalakítása, a szerkesztőségi munkarend átformálása, a későbbi kényszerű „karcsúsítások” levezénylése. Beszél szakmai hibákról, zökkenőkről, bakikról (például: fontos téma kimaradt a lapból, a versenytársaknál vezető hír volt; az online felület hiányosságai), és nem hallgat megkötött kompromisszumokról sem (miként változik meg a vezető anyag címe, hogyan cserélődik le a címlapkép egyszer csak, az ekkor még nem sejthető végjáték részeként immár). Beszél a túlélés – 2011-től folyamatosan jelen lévő – pénzügyi nehézségeiről, s a főszerkesztői működése alatt elért sikerekről.
Cserhalmi Luca: Pimasz játék
(Szinyova Gergő No Abracadabra című kiállítása a Trafó Galériában március 14‑ig tekinthető meg.)
Ruff Borbála: Nevelhetetlenek
(Karinthy Ferenc: A bicikliző tigris. Szacsvay László előadásában. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2019)
Miután Karinthy Ferenc galád próbatételként Déryt saját, korábban elhangzott szavaival szembesíti, Déry megjegyzi: „Milyen szép gondolatok jutnak az eszedbe! Miért írsz te ilyen gyönge dolgokat?”, de Nagy László, Heltai, Tersánszky, Füst, Kassák, Veres, Szabó Lőrinc is feltűnik mint az elbeszélő felolvasóestjének állítólagos résztvevője. És a csattanóban egy közel sem kortárs neve is elhangzik: „Vörösmarty nem volt ott?”, kérdezi bosszúsan Z. Z., a költő.
Stőhr Lóránt: Hályog
(Małgorzata Szumowska: Arc)
A lengyel filmművészet legújabb alkotásai csak szórványosan érnek el a magyar mozikba, ám a véletlen úgy hozta, hogy amire a bátor és szellemes, bár időnként meg-megakadó Arc nagyjából lefutott a magyar mozikból, addigra került forgalmazásba az egész világon agyonsztárolt romantikus giccs, az Európai Filmakadémia díjai között érdemtelenül nagyot tarolt, Oscarra jelölt Hidegháború. Az egyik sötét abszurdként láttatja az életet a mai vidéki Lengyelországban, a másik fekete-fehér romantikus drámaként árusítja ki a szenvedéssel teli európai történelmet. Az utóbbira láttunk magyar példákat a közelmúltból – az előbbire csak szeretnénk.
Csengery Kristóf: Egy „kaméleon” színváltásai
(A Budapesti Fesztiválzenekar Stravinsky-műsora, vezényelt Fischer Iván. Müpa, február 17.)
Fischer karmesteri invenciója Stravinskyhoz méltón tele van leleménnyel, új iránti fogékonysággal, kombinatorikus képességgel és humorral. Apróság, hogy a műsort indító Négy norvég kép csupán koncertmesteri intésre, karmester nélkül indul, s maga a dirigens is csak az Intrada első ütemeire masíroz be a színpadra, mosolyogva véve át a már elkezdődött mű irányítását – apróság, de üzenetet hordoz: a szabad kísérletező szellem, a nonkonformizmus üdvözletét. Hogyan is lehetne másképp játszani Stravinskyt, mint nonkonform módon?
Herczog Noémi: Mikorjösszmárédesanyám
(Ördög Tamás: Árvácska, Trafó)
Bár Kulkát a néző most óhatatlanul mint afáziást látja, azonban – akár csak Trier vénembere – ő sem áldozatként tért vissza. Ezért az Árvácska az évad legkibírhatatlanabb előadása. Mert benne az áldozatok nem „jók”. Hanem azok, akiknek már csak a legnyomorultabbak kizsákmányolása maradt, hogy legalább valakivel szemben ők válhassanak elnyomóvá.
Fáy Miklós: Visszafelé több értelme van
(A Gürzenich Zenekar hangversenye – Müpa, február 15.)
Szóval lehet, hogy ismeretlen hegedűsnél nem veszi mindezt olyan készségesen észre az ember, de Isabelle Fausttól nekem jólesett. És mintha az egész előadás voltaképpen a ráadásból indult volna ki, Kurtág Dolorosójából, hogy ez a bánat benne van a versenyműben is, csak ott nem szokás meghallani. Tudom, hogy Mahler szerint az érdekes könnyű, a szép a nehéz, és ez a Hegedűverseny inkább érdekes volt, mint szép, de gazdagok vagyunk, szépet hallhatunk máskor is.
Králl Csaba: Rákmenet
(Budapest Táncfesztivál / Győri Balett: PianoPlays és Passage – Nemzeti Táncszínház, február 16.)
Ha a Győri Balett mostani kétrészes estjéből szeretnénk bármiféle következtetésre jutni, akkor igen rosszul járunk, mert a sugallt kép roppant elszomorító a Nemzeti Táncszínház jövőjére nézve. Azt erősíti ugyanis, hogy itt az ég adta világon semmi nem fog változni, az új épület dacára sem, hanem marad az NT az, ami volt: a lobbierős „nemzeti táncszakma” (alias Magyar Táncművészek Szövetsége tagjainak) játszóhelye, vele pedig jórészt kort és célt tévesztett táncesztétikák múzeuma, a népfrontos műsorpolitika fellegvára, a közönségbarátság temploma – a békesség kedvéért néhány (dísz)kortárssal felpántlikázva.
Siba Antal: Bálint gazda
(Bálint gazda és a televíziózás)
Istenem, hol élünk? Bálint gazdáról lesz szó, és azért teszem föl a kérdést a televízió rovatban, mert ő volt egyike azoknak, akik kilépve szűkebb szakmai környezetükből a hetvenes években részesei voltak egy olyan televíziós kultúra megteremtésének, ami miatt érdemes lett a képernyő elé ülni. Az Ablak című műsorról van szó, és általában is, a szolgáltató jellegű televíziózásról.
I R O D A L O M
Mán-Várhegyi Réka: Szempontok és adalékok
Spiró György: Haljavaslat
(szocionutrimentális felmérés)
A fenti mérési eredmények ismeretében a döntéshozónak azt javasoljuk, hogy a pisztrángfogyasztást a szálkával együtt való evés irányába igyekezzék eltolni, akár a kötelezővé tételét is megkockáztatva. A kötelezővé tétel előtt ajánlatos, ha a magyar embereket a szőröstül-bőröstül-szálkástul való evésre felkészítik, vagyis trenírozzák. Az oktatást nem árt iskoláskorban elkezdeni. Minthogy az általános és középiskolai étkeztetésben a pisztráng a viszonylagos drágasága miatt nem szerepel, oktatófilmek készítése és vetítése, internetre való feltöltése, valamint rágógumival való szemléltetése és gyakoroltatása jöhet szóba. Ahol a diákok 20%-nál kisebb arányban rendelkeznek okostelefonnal vagy tablettel, a rágógumis megoldást érdemes előnyben részesíteni. Felhívjuk a figyelmet, hogy a rágógumiba kevert fogpiszkáló a megfelelő evési technológia elsajátításához kifejezetten ellenjavalt. A rágógumit a diákok otthonról is magukkal hozhatják. A három napja rágott gumi még elfogadható.
Hartay Csaba: Repülő a börtönben
Ez nem igazi börtön. Itt csak mi vagyunk, fiatalok. Srácok. Azt hittem, sokkal rosszabb lesz. De el lehet viselni. Elviselhetetlen is tud lenni. Zsolti, az egyik zárkatársam elmesélte, hogyan lehet karácsonyfát nyelni. Egy ilyen fém, drótos izé, tudod, cérnával betekerve, és a gyomorsav majd lemarja a cérnát, és akkor kinyílik odabent, utána irány a gyengusz, mert olyan fájdalmaid vannak gyomorban. Ha egyszer kikerülök innét, esküszöm, valami nőt megismerek, és elmondom neki, hogy nézd, hát ez van, ha engemet így is meg tudsz szeretni, akkor én nagyon boldoggá teszlek.
Németh Ákos: A vallomás
A gyász tompa hetei után – mikor úgy érezte, mély kútba zuhan, és élete a behúzott függönyök mögött növényi vegetálásra csökkent, nem mozdult ki, alig evett-ivott, telefont nem vett fel, és ő se hívott senkit – Icuka lassan megváltozott. Maga se tudta, szerette-e a férjét (néha gyűlölte, legyünk pontosak), bár a hiánya beteggé tette, de ez a hiány mostanra önsajnálattá torzult, és valami még rosszabbá, mikor meglátta a másik nőn a fekete kosztümöt.
– Na, most! Na, most mindjárt bevallja – gondolta Icuka, ahogy a zokogó Katalint nézte. Katalin, nem ám Kati, pláne Katika. – Na, te se leszel már fiatalabb, nézte dühvel az ötvenkét éves Icuka, aki már sok éve azt a fonnyadt, korán őszült, sápadt alakot mutatta, amit ma. Tudta persze pontosan, hány éves Katalin (negyvenhárom), még a születésnapját is tudta (július tizennyolc), sok évig okozott neki gyötrődést ez a nyárközepi nap, mert látta, hogy milyen titkos izgalmakat okoz, milyen rosszul leplezett készülődést valaki életében, akinek gondolnia sem lett volna szabad a szép Katalinra.
Turi Tímea: A legrövidebb út
Turi Tímea: A hírfolyam
Turi Tímea: Otthon, édes
Lanczkor Gábor: ZEN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.