Szerző: MARKÓ BÉLA
2019.04.05.
Könnyen lehetett ezt a rockoperát az akkori rezsim erős bírálataként értelmezni. Az is volt. Mi magunk is azt hallottuk ki belőle, hogy a reform előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, és ha van hozzá kellő bátorság, lehetséges egy új, nyugat-európai értékrend érvényesítése. Tudom, Magyarországon annak idején másfajta aktualitást is tulajdonítottak neki, egyesek még, horribile dictu, a Kádár-rendszer legitimálását is belemagyarázták, de egyezzünk meg: éppen azért ennyire sokjelentésű ez a máig legsikeresebb, leghatásosabb magyar rockopera, mert a legfontosabb történelmi narratívánkat fogalmazza meg. Hiába zárult le ezelőtt ezer esztendővel az István–Koppány-párharc, ismerjük be, hogy kezdjük és végezzük azóta is, más-más változatban természetesen, hol pozitív, hol negatív jelentést tulajdonítva egyébként a koppányi szerepnek. Kuruc és labanc, török és Habsburg, Kossuth és Széchenyi vagy Deák, a kultúrában népiek és urbánusok és így tovább. Variációk ugyanarra a témára. Sohasem volt egyszerű választani, persze, ezért is bukkannak fel valószínűleg újra meg újra ezek a dilemmák. Az István, a király hirtelen népszerűsége is nyilván azzal magyarázható, hogy nem ördög és angyal csatájaként ábrázolja európai „integrációnk” döntő pillanatát, hanem úgy mutatja meg a két lehetséges opciót, hogy időnként másfelé, inkább Koppány felé húz a szívünk, és mégis a másik oldalra, István oldalára taszít a ráció. A konklúzió világos: aki nem változik, elpusztul. Aki viszont elfogadja a változó körülményeket, annak esélye van értékei nagyobb részét továbbadni a következő generációknak. Valamit valamiért.
Látszólag rég a történelemkönyvek lapjaira szorult vissza ez az alternatíva, mert a nyugati kereszténység felvétele, vagyis egy nyugati értékrend vállalása egyúttal addigi identitásunk, többek közt nyelvünk túlélését is biztosította. Tehát minden szempontból többek lettünk, nem kevesebbek. Úgy látszik, mégsem tudunk megszabadulni attól a kétértelműségtől – és mi tagadás: képmutatástól –, hogy dicsérjük Istvánt, és visszasírjuk Koppányt. Bizonygatjuk európaiságunkat, közben értékként mutatjuk fel az Európa-ellenességet, ami már sokszor zsákutcába vitt minket, bibói metaforával élve. Harminc év sem telt el azóta, hogy a kelet-közép-európai és balkáni önellátó állam rémálmából ocsúdva nekifogtunk ismét, ki tudja, hányadszor integrálódni a nyugati világba, ezúttal a liberális demokráciák rendszerébe, és íme, újra itt a jelszó: Ugocsa non coronat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.